Tóthné Stupián Anikó: Gyerek nem tud úgy megbántani, hogy haragudjak

Negyven éve edzősködöm, így van összehasonlítási alapom, hogy mi változott ez idő alatt. Röviden: minden. Régen, ha a fiatalnak azt mondtad, hogy délután négykor edzés van, akkor pontosan érkezett. Ha esetleg mégis elkésett, akkor leszúrtad, és ő vigyázzállásban kért bocsánatot. De mindig igyekezett időben ott lenni a kezdéskor, mert nem volt messenger, még telefon sem, hogy lemondja a tréninget. A mai elektronikus világban a tanítvány csak messengeren ír néhány perccel az edzés előtt, hogy nem jön. Én pedig válaszolok, hogy a köszönés elmaradt, és szeretném tudni, hogy miért nem. Haladok a korral, lehet nekem üzenni messengeren is, elérhető vagyok, de

Ami ez esetben csupán a köszönés és a hiányzás megindoklása.

Kisgyerekként magáztam a szüleimet. Aztán amikor tizenkét éves voltam, hallottam, hogy a szomszéd lány tegezi az édesapját és az édesanyját. Nagyon megirigyeltem, mert úgy éreztem, hogy a tegezés a sokkal bizalmasabb viszony jele. Ezért a bátyámmal együtt én is elkezdtem tegezni finoman a szüleimet, és figyeltem a reakciójukat. Aztán szép lassan ez szokássá vált nálunk is, majd így maradt. Most ugyanezt veszem észre a tanítványaimon. A tizenöt-tizenhat éves gyerek figyelgeti a nagyobbakat, akik tegeznek engem, és úgy gondolják, hogy ők is megtehetik ezt. Ilyen régen nem fordulhatott volna elő, most viszont hagyom. Azért, mert azt tapasztalom, hogy így érzik magukat komfortosabban. Érdekes, hogy ha a fiatalabb tanítványok privátban írnak, akkor magáznak, közösségben viszont tegeznek. Persze, még akkor is megkérek mindenkit arra, hogy az Anikó után tegyék oda a „nénit”.

Következetes vagyok és tulajdonképpen szigorú is. Ezzel együtt minden szituációban igyekszem megtalálni a megfelelő hangnemet. Arra törekszem, hogy mindenkivel egyformán bánjak és beszéljek. Nem tartom igaznak, hogy a mai fiatalok teljesen szétszórtak és nem viselik jól a kötöttségeket.

Persze, ezek a határok ma már jóval szélesebb területet ölelnek körbe, mint negyven évvel ezelőtt.

Megesett, hogy az egyik srác csúnyán kiabált vissza az edzésen. Az első, amit ilyenkor kell tennünk, hogy veszünk egy nagy levegőt. Nem szabad hirtelen felindulásból, hasonló hangnemben válaszolni. Azt mondtam neki, hogy a fáradtság lehet a magából kikelésének oka, ezért csinálja végig az edzést, és utána megbeszéljük a történteket. A helyzet aztán könnyen kezelhetővé vált, mert nem sokkal később odajött, és bocsánatot kért.

Ha pedig valaki nagyon durván, sértő módon szól, akkor elküldöm az edzésről. Megkérem, hogy pakoljon össze, távozzon, és ha úgy érzi, már lehiggadt, akkor visszajöhet. Hozzáteszem, hogy az életkorom és talán a tekintélyem miatt rendkívül ritka az ilyen eset. Ha mégis megtörténik, akkor annak okát a fiatalt ért külső hatásokban kell keresni. Ezekről az edzőnek tudnia kell. Lehet, hogy a gyerek szülei válnak vagy éppen bukásra áll az iskolában. Számos olyan hétköznapi, magánéleti probléma adódhat, amelytől a tizenéves „megbolondul” az edzésen. Minden esetet igyekszem a lehető legnagyobb empátiával kezelni. Ha a tanítvány egy ilyen kirohanás után odajön, azt mondja, hogy nagyon sajnálja, megbánta, és elnézést kér, akkor én hamarabb elfelejtem az egészet, mint ő. Elfogadó típus vagyok. Gyerek nem tud úgy megbántani, hogy haragudjak rá.

A szülőnek ebben a témakörben is hatalmas szerepe van. Azt szoktam mondani, hogy

Bár a kamaszokra ez nem igaz, mert ők sokszor nem tudják utólag sem, hogy mit miért mondtak. Gondolkodás nélkül kijönnek a szájukon olyan mondatok, amelyeket gyorsan megbánnak. De a tíz év alattiaknál jól megfigyelhető, hogy ha a szülők szépen beszélnek egymással, akkor a gyerek is utánozza őket, és hasonlóképpen kommunikál a társaival meg az edzőivel is. Viszont az nem biztos, hogy aki otthon csúnyán beszél az anyukájával, apukájával, az az edzésen is ezt teszi. A gyerekek többsége tudja, hogy hol, mikor és mennyit engedhet meg magának. Mindig rászólok arra a fiatalra, aki a szüleinek nem adja meg a kellő tiszteletet. Például versenyre utazunk, és a kocsiban hallom, hogy a kamasz hátul csúnyákat mond a telefonba. Amikor megkérdezem, kivel beszélt, rávágja, hogy „anyámmal”. Én meg mondom, hogy akkor hívja vissza, és kérjen tőle bocsánatot. Nagyon fontos, hogy a gyerekek minden helyzetben megtanuljanak tisztelettudóan viselkedni. Nemcsak a felnőttekkel, hanem egymással is.

Az öltözőben is előfordult már, hogy szavakkal bántották egymást a növendékek. Ekkor is hangsúlyoztam, hogy a folyamatos cikizéstől, gúnyolódástól nemcsak a közösség romlik, hanem annak a fiatalnak a lelke is komolyan sérül, aki úgy érzi, megalázva, megbántva megy haza. Ilyenkor a válasz az, hogy erre nem gondoltak az „elkövetők”, de jó esetben belátják, hogy helytelen, amit tettek és megígérik, máskor nem fordul elő. Az edzőnek pszichológiailag is felkészültnek kell lennie, ha sikeresen és tartósan meg akar maradni a szakmában. A közösséget a napjainkra jellemző virtuális világban sokkal nehezebb egyben tartani. Nálunk évente négyszer van többnapos összetartás, és nagyon örülök, hogy minden korosztály részt akar venni rajta. Mert ebből az derül ki, hogy a mai fiatalokban is megvan a közösségi élmény utáni vágy.

Tóthné Stupián Anikó
az SVSE elnöke, atlétaedzője