Érsek István: A túlversenyeztetés többet árt, mint használ

Bizonyosan létezik és jelen van ez a probléma az utánpótlás-nevelésben, és nemcsak a nagyobb műhelyekben, az akadémiákon, hanem a kisebb klubokban is észlelhető. A mi sportágunkban alapvetően a túlversenyeztetést látom az utánpótláskori kiégés és az abból fakadó lemorzsolódás egyik legfőbb okának. A játékosok zöme egyszerre két korosztály bajnokságában is szerepel, és a sok-sok edzés mellett minden héten két-három meccset játszik.

A kettős terhelés alkalmazása egyébként nem feltétlenül tudatos döntés az edzők részéről, hiszen azt is látni kell, hogy Körmend esetében kisvárosról beszélünk, kicsi a merítési lehetőségünk, egy-egy évjáratból nem jön össze annyi gyerek, hogy az egy csapatra elegendő lenne. Vagyis a gyakran arra kényszerülünk, hogy a tehetséges fiataljainkat az idősebbek között is pályára küldjük. Például most is akad olyan tizenöt éves játékosunk, akinek már az U19-es csapatban is meghatározó a szerepe.

Körmenden a kosárlabda olyan, mint a vallás.

Az az atmoszféra, ami a városban a kosárlabdasportot és a felnőttcsapat meccseit körül lengi, még inkább ebbe az irányba tereli a srácokat, és gyerekként már az iránt vágyakoznak, hogy idővel ők is az első csapatban tagjai lesznek. Ráadásul ekkor jönnek képbe a szülők,

így a gyereket egyfajta teherként agyonnyomja, ha nem képes megfelelni a külső elvárásoknak.

Azt gondolom, ahogy telnek-múlnak a tinédzser évek, a fiatalok maguktól is egyre inkább belátják, ha nem találják meg a továbblépési lehetőséget, és már nem lesz számukra prioritás a sportolás. Jellemzően ez tizenhat-tizenhét évesen következik be, ekkor rengetegen abbahagyják. A tizenkilenc éves korhoz érve pedig azt tapasztaljuk, hogy már szinte csak azok kosaraznak, akik különféle okok miatt a középiskola után nem tanulnak tovább vagy a jobbik – de ritkább – esetben egyszerűen megszállottan szeretik a sportágat.

Azt szokták mondani, hogy az utánpótlás-nevelésben nem az eredményesség, hanem a játékosok képzése az elsődleges küldetés. Ugyanakkor,

mert oda lesz a motivációjuk, megtorpan a fejlődésük, és idővel inkább felhagynak a sporttal. Én azt vallom, hogy az eredményesség és a nevelés általában kéz a kézben jár, mert ha van két kiemelkedő tehetségem, akkor ők valószínűleg el is döntik majd a mérkőzést. Ám ha a két-három legjobb játékos szinte végig pályán van, akkor a többieknek alig jut játékidő. Éppen ezért mindig elmondom:

és rengeteg áldozatot hoznak azért, hogy a csapat egyáltalán létezni, versenyezni tudjon. Nélkülük nem is tudna működni az egyesület.

És hogy mégis mivel lehet ezeket a fiatalokat megtartani a sportban? Rendkívül fontos az összetartó, családias hangulat és az őszinte, nyílt kommunikáció. Utánpótlásedzői pályám legelején azt hittem, nekem az a dolgom, hogy minél több A-csoportos játékost neveljek, de idővel rá kellett eszmélnem, hogy

mert valójában az a lényeg, hogy sportoljanak, legyen az életük része a mozgás, és a kosaras családunk részéve váljanak. Ha pedig megtalálják a számításukat, és helyiként képesek beverekedni magukat a nagycsapatba, az már csak a hab a tortán.

Érsek István
a Körmendi Törpördögök szakmai vezetője, utánpótlásedzője

(Kiemelt képünkön: Érsek István és szintén utánpótlásedzőként tevékenykedő fia, Marcell Fotó: Jámbori Tamás/kormend.hu)