A tíz-húsz évvel korábbi állapothoz képest szinte ég és föld a különbség a fiatalok birkózáshoz való hozzáállásában. Bár a sport kapcsán általánosságban is igaz ez, mert testnevelő tanárként nap mint nap látom, hogyan teljesítenek a gyerekek az iskolában az órákon. Romlottak a koordinációs és kondicionális képességek, a gyerekek aktivitása csökkent, nem éri el a normális szintet, hiszen a neveltetés is más, mint a korábbi évtizedekben, amikor a szüleink a parkba vittek minket meg az utcán játszottunk egymással.
Megváltozott a világ, a legnagyobb motiváció a pénz lett. A valódi érték és a komoly teljesítmény háttérbe szorult, ennek a hatása pedig észrevehető a fiatalokon is.
A kisgyerek a mai napig örül az éremnek, ám tizenhat-tizenhét évesen ez a legtöbbeknél megváltozik.
A társadalom úgy rendezkedett be, hogy az lett az értékmérő, kinek mennyi pénze van, milyen telefont vagy autót használ.
Ezek összehatása miatt a legtöbbekben kezd megszűnni, vagy már egyáltalán nincs belső motiváció, az, hogy magamért, a csapatért, vagy akár az országért küzdök. Anno mi a legjobbat szerettük volna kihozni magunkból, edzésről edzésre akartunk fejlődni, hogy aztán az a versenyen kifizetődjön; ezt a hozzáállást keveseknél látom az utánpótlásban. Még a küzdősportolókban is kezd kihalni a küzdőszellem, a fiatalok türelmetlenebbek lettek. Hiányzik a sporthoz elengedhetetlen alázat.
A birkózásban ma már a toborzás is sokkal nehezebb, hiszen a spotágunknak nincs olyan reputációja, médiaértéke, nem olyan elismert, mint sok másik sport, amely igazán nagy tömegeket vonz.
Mondhatnám, mi azokkal foglalkozunk, aki jut nekünk.
Ugyanakkor már kezdetben pozitív képet kell kialakítanunk a sportágunkról, meg kell mutatnunk, hogy az tud játékos és élvezetes is lenni, megéri vele foglalkozni.
Nem könnyű a helyzetünk, mert a küzdősportokban nem tudunk időt vagy távolságot mérni, ilyesfajta konkrét sikerélmény nem jut a fiataloknak. A kudarccal is meg kellene ismerkedniük, barátkozniuk, de a legtöbben nem értik meg, hogy a befektetett energia csak később hozza meg a gyümölcsét. Emiatt
az edzéseken kötelességünk rendszeres visszajelzést adni a fiataloknak, hiszen mi, edzők látjuk a fokozatos fejlődést, amit a birkózó belülről nem feltétlenül érez.
Kommunikálni kell velük, rengeteget beszélgetni, hogy megértsék a sport összefüggéseit.
A tréningeken igyekszem olyan, akár személyre szabott feladatokat, kihívásokat kitalálni mindenkinek, ami örömöt, sikerélményt nyújt, mert fenn kell tartani a motivációt. A folyamatból a szülőket sem szabad kizárni, velük is meg kell vitatni, mi a helyzet a gyermekükkel, hiszen egymásnak is tudunk segíteni. Egész embert igénylő feladat ez, elhivatottnak és ambiciózusnak kell lenni.
Mindezen kívül a versenyeztetés is fontos. Az új birkózópalántát nem érdemes két-három hónap után máris a mély vízbe dobni, és versenyre küldeni, meg kell várni, hogy készen álljon a versenyzésre. Addig pedig játékos erő- és tudásfelmérőt lehet tartani. Hogy úgy érezzék: „De jó, megérte bejönni!”
Wöller Gergő
a Vasas birkózóedzője