Könyvújdonság: Szilágyi Áron annak idején majdnem abbahagyta a vívást

A korábban másutt nem olvasható, a mai ifjú sportolók, szüleik és edzőik számára is megannyi tanulságos történettel szolgáló kötet szereplői közül ezúttal Szilágyi Áron,Babos Tímea és Varga Dénes sztorijából közlünk részleteket.Szilágyi Áron,Babos Tímea és Varga Dénes sztorijából közlünk részleteket.

A Ballai Attila, Bruckner Gábor, Gy. Szabó Csilla és Török László által jegyzett kötetről bővebb információk és megrendelésITT.

Babos Timi hamar megismerkedett későbbi sportágának legfontosabb kellékével

BABOS TÍMEA
teniszező

A későbbi párosvilágbajnok játékost a szülők eleinte – az ezt a sportágat űző nővérre, Zsuzsára nehezedő terhekkel szembesülve – távol akarták tartani a tenisztől.

„Labda, labda, labda. Nem érdekelt semmi más. A legnagyobb bánatomra mégis úszni kellett járnom. Még szerencse, hogy apu felszerelt nekem egy kosárpalánkot, így kedvemre dobálhattam. Teniszlabdánk is volt bőven, azokkal nem tehettem mást, mint kerestem egy üres felületet, és azon falaztam velük. Még az is jobb volt, mint az úszás, amit egyre egyhangúbbnak éreztem. Pedig a versenyzők közé is bekerültem, sőt versenyeket nyertem. De hiába, nem tudtam megszeretni. Apu és Zsuzsi ekkor már sokat utazott, anyuval gyakran maradtunk otthon kettesben. Egyszer öt hétig voltak távol, én pedig az alkalmat kihasználva addig sírtam, amíg abbahagyhattam az úszást. Apuék már a kész tényekkel szembesültek a hazaérkezésük után. Mivel kényszeríteni semmire sem akart, elfogadta a döntésemet. Foglalkozni továbbra sem volt hajlandó velem, de legalább megengedte, hogy lejárjak a helyi teniszklubba.”

Büszke fiatalúr, nyakában a korosztályos diadalok jutalmaival

SZILÁGYI ÁRON
kardvívó

Alighanem sokakat meglepetésként ér, hogy a kétszeres olimpiai bajnok ígéretes tinédzserként egyik napról a másikra hátat akart fordítani a pástnak.

„Már csak én jártam vívni az osztályból, miközben a barátaim együtt kosaraztak. Sorra nyertem a versenyeket, mégis kezdett rutinfeladattá válni a kardozás, monotonnak éreztem az edzéseket, új dolgokat nem tanultunk, csak a már elsajátított elemeket fejlesztettük. A kosárlabda viszont csapatjáték, a többiekkel közösen lehet küzdeni a győzelemért, azt hiszem, ez az, ami megtetszett benne.Olyannyira, hogy egy nap odaálltam anyu elé, és bejelentettem, nem vívok tovább, kosarazni fogok. Ő csak annyit mondott, ezt azért gondoljam át. Mindig is rám bízta a döntéseket, ennek megfelelő nevelést kaptam, és ha bármilyen hülyeséget találtam ki, nem az ellenkezés volt a szüleim első reakciója. Mindenesetre abban maradtunk, hogy ezt bizony nekem kell megmondanom Gyuri bácsinak. Így is történt, szóltam neki, hogy a jövő héten már nem jövök edzésre. Elkerekedett a szeme, de ő sem próbált lebeszélni. Röviden elintézte az egészet, miszerint az én dolgom, mit csinálok, de azt tudjam, hogy különlegesen tehetségesnek tart, és kiváló kardvívó válhat belőlem. Hétvége jött, és egyfolytában az járt a fejemben, ha most abbahagyom, örökre bűntudatom lesz, mert ennyi áldozat után, ilyen képességekkel nekem az a kötelességem, hogy vívó legyek. A következő hétfőn ott voltam az edzésen, és soha többé nem jutott eszembe, hogy hátat fordítsak a pástnak. Dacos gyerek voltam, a hozzám közel állók jól tudták ezt. Ha akkor rám ripakodnak, talán minden másképpen alakul…”

Dénes négyévesen a bátyjával, Danival kerti felfedezőúton

VARGA DÉNES
vízilabdázó

Az olimpiai és világbajnok pólósnak annak idején nem volt egyszerű beilleszkednie a sztárokkal teli válogatottba.

„Kemény Dénes elvitt a felnőttválogatottal első külföldi túrámra. Tizenhét éves voltam, amolyan előlegezett bizalmat kaptam azzal, hogy ott lehettem az olimpiai bajnokok között. Nekik természetesnek számított, hogy a tejfelesszájú majd elvégzi a kulimunkát. Én viszont ehhez nem szoktam hozzá, így az első adandó alkalommal el is hagytam a csapat sapkakészletét. A kapitány talán azonnal haza is küldött volna a vétségért, ha a szerb válogatott tagjai nem találják meg a csomagot. Így maradhattam, igaz, ennek nagy ára volt: vissza kellett kérnem tőlük a sapkákat. Szavics, Vujaszinovics, Szapics és a többi nagy ász ott üldögélt a lelátón, amikor odamentem hozzájuk. Hallottam a megjegyzéseiket, de legalább szerbül sütötték el poénjaikat, tehát nem értettem. De a pillantásaikból láttam, elégedetten konstatálták, hogy a magyar válogatottnak is megvan a maga hülyegyereke.”

A Ballai Attila, Bruckner Gábor, Gy. Szabó Csilla és Török László által jegyzett kötetről bővebb információk és megrendelés ITT.