Ian Thorpe: Ha film készülne rólam, azt hinnék, kitalált történet

– Biztosan meglepem az első kérdéssel. Hányadik alkalommal jár Budapesten, hogy tetszik a város?
– Másodszor érkeztem ide, először a kétezerhuszonkettes világbajnokságon volt szerencsém hozzá. A város hihetetlen, gyönyörű, se túl kicsi, se túl nagy, és az emberek is fantasztikusak, szóval csak jót tudok mondani – felelte a 42 éves ausztrál legenda, Ian Thorpe, aki a magyar úszósport tiszteletére és az MSÚSZ meghívására érkezett hazánkba.

– Részt vett az idei Év Sportolója Gálán. Tetszett önnek az esemény?
– Különlegesen éreztem magam az Operaházban, dicséretes egyrészt az is, hogy a sportolókat ilyen módon is elismerik, másrészről az, hogy ennyire nívós helyszíne van a gálának. Ott voltam Párizsban, figyeltem az úszóversenyeket, láttam, mennyire sikeresen szerepelnek a magyarok.

– Hétfőn épp a kétszáz hát olimpiai bajnokának, Kós Hubertnek adta át az év férfi sportolójának járó díjat. Mi a véleménye róla?
– Nagyon precízen úszik, tényleg lenyűgöző. S ezt nem csak úgy mondom, legyen szó ausztrál vagy amerikai úszóról, Hubert stílusa minden összevetésben fantasztikus. Versenyzőként és úgy tűnik, emberként is kiváló. Ha jól tudom, az elismerést követően azonnal visszautazott az Egyesült Államokba edzeni, ezt a sportolói mentalitást nagyon tisztelem.

– Ha egyvalamit tanácsolhatna neki, mi lenne az?
– Nem igazságos ez a kérdés. Egy tanács senkinek sem elég, ha így lenne, az nagyon leegyszerűsítené az életet. És amúgy is, az emberek nem ugyanolyanok, nem biztos, hogy egyazon tanács mindenkinek segítene. Sőt, több mint valószínű, hogy nem.

– A díjat a nemrégiben visszavonuló háromszoros olimpiai bajnokunkkal, Hosszú Katinkával együtt adta át. Hogy tekint rá? Van személyes emléke róla?
– A karrierünk nem keresztezte egymást, de Katinka mesélte nekem, hogy kétezernégyben nagyon szeretett volna egy közös fotót velem, igaz, én erre már nem emlékszem. Általában kedves vagyok, remélem, ez akkor sem volt másképp. Rendkívül nagy karriert tudhat maga mögött, gyönyörű sikereket ért el, úgyhogy csak elismeréssel tudok rá tekinteni.

– Gyönyörű sikerekből ön sem szenvedett hiányt. De kezdjük az elején! Miként emlékszik vissza a kezdetekre? Az édesapja krikettben, az édesanyja netballban jeleskedett, labdajátékokban. Hogy kötött ki a medencében?
– A véletlen folytán. Azért kezdtem el úszni, mert a nővérem úszott. Ő pedig csuklótörés miatt került az uszodába – az orvos azt javasolta, hogy ússzon, mert az elősegíti az izmok erősítését. Szóval ő lement, én meg követtem. Egyébként klórallergiám van, ez sokáig nehézséget okozott, de nem érdekelt, mert imádtam az érzést, amelyet az úszás adott: a szabadságot jelentette a testemnek és az elmémnek is.

– Igaz, hogy gyerekként nem tűnt technikailag tehetségesnek?
– Ezt nehéz megítélnem. Arra emlékszem, hogy már kis koromban is magam kísérleteztem a technikámmal. Egyszer hosszabbra nyújtottam a tempómat, és észrevettem, hogy sokkal gyorsabbá váltam, kevesebb erőfeszítéssel. Ez hatalmas felismerést jelentett, és innentől könnyebben játszottam a technikákkal.

– Először tizenhárom és fél évesen szerepelt a felnőttek között, négyszáz gyorson a huszonharmadik helyen zárt, kétszázon a harminchatodik lett az országos bajnokságon, amely az atlantai olimpia válogatója is volt egyben. Két évvel később, tizenöt évesen és három hónaposan már két világbajnoki aranyérmet nyert Perthben, és a valaha volt legfiatalabb férfi vébégyőztes lett egyéni versenyszámban. Ez több mint szokatlan ennyi idősen…
– Valóban az, és sokáig gondolkodtam, hogy vajon a szerencsének köszönhetem-e a sikert. Jöttek az eredmények, a következő nagy megméretésen, az ezerkilencszázkilencvennyolcas Nemzetközösségi Játékokon közel álltam az egyik világcsúcs megdöntéséhez. Aztán az Óceániai Játékokon négy nap alatt négy világrekordot döntöttem meg, és ez rádöbbentett arra, hogy szó sincs szerencséről, azért nyertem, mert én voltam a legjobb.

– A kétezres sydney-i olimpián mindenki aranyérmeket várt a még mindig csak tizenhét esztendős Ian Thorpe-tól. Hogyan birkózott meg a nyomással?
– Tizenévesen az ember azt gondolja, bármit megtehet. Nekem ez az előnyömre vált, különösen azért, mert kifejezetten érett fiatal voltam és hittem magamban. Tudtam, hogy jól felkészültem, és csak a saját hibám állíthatna meg.

– A játékokon három arany- és két ezüstérmet nyert, ezzel az olimpia legeredményesebb sportolójává vált, ráadásul hazai közönség előtt. Hivatalosan is világsztárrá vált. Mennyiben változott meg az élete?
– Hú, ez nagyon bonyolult, egy órán át is tudnék erről mesélni. Úgy kellett felnőnöm, hogy közben az egész életem megváltozott. Az emberek innentől másképp álltak hozzám, ám én ugyanaz a személy szerettem volna maradni, aki addig is voltam. Az élethelyzetem azonban ezt nagyon megnehezítette, gyerekkoromtól sztár voltam, az emberek ismertek. Ettől függetlenül úgy érzem, jól alkalmazkodtam a szituációhoz. Különös, mert külső szemlélőként az életem nagyon szokatlannak tűnhet, de az én szemszögemből egyáltalán nem az. Érdekesnek tartom, szeretem, és mindig, minden helyzetben igyekszem átlagosan, normálisan reagálni.

– Az athéni olimpiáig minden álomszerűen alakult, további kilenc világbajnoki címet nyert és újabb két aranyérmet szerzett a játékokon. Hogyan tekint vissza erre az időszakra?
– Ezt a néhány évet a változás és a növekedés határozta meg, és mérhetetlenül büszke vagyok rá. Azt utólag biztosan állíthatom, hogy egyszerűbb megnyerni az első olimpiát, mint megvédeni a címedet. Ez elképesztő, hihetetlen érzés, és rengeteg tanulsággal jár együtt.

– Az olimpia után nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerette volna. Mi vezetett ahhoz, hogy kétezerhat novemberében, mindössze huszonnégy évesen bejelentse a visszavonulását?
– Olyanná vált az életem, hogy már egy kicsit felismerhetetlen volt nekem. Másképp éltem meg az úszást, és már nem élveztem, amit csináltam. Ezért úgy döntöttem, inkább továbblépek.

– Mégis több alkalommal próbált visszatérni, sikertelenül. Ez idő tájt depresszió és sérülések egyaránt nehezítették a helyzetét.
– Sokáig úgy gondoltam, semmit sem akarok kezdeni az úszással, de aztán újra beleszerettem. Bár nem tudtam úgy felkészülni, ahogyan szerettem volna, hálás vagyok, hogy visszatértem, mert rájöttem, miért imádom ezt a sportot. Rádöbbentem arra is, hogy az élet nem úgy működik, hogy kitalálunk valamit, és akkor azt biztosan el is érjük. Ennek tudatában még jobban megbecsülöm a korábbi eredményeimet, és arra is ráébredtem, mennyire rendkívüli életet éltem addig.

– Egyéniben tizenhárom világcsúcs, váltóban öt köthető a nevéhez. Melyik a legkedvesebb?
– Ez megint igazságtalan kérdés! Ha valakinek lehetősége van arra, hogy több közül válasszon, az már önmagában hihetetlenül felemelő kiváltság. Szóval a válaszom az, hogy ez a kiváltság a legkedvesebb nekem.

– Szereti a Thorpedo becenevet?
– Nem igazán. Ausztráliában a legtöbben Thorpey-nak hívnak, ezt sokkal jobban szeretem. A Thorpedo kicsit olyan, mint valami szuperhősnév, amelyet tinédzserként furcsának tartottam, nem tudtam azonosulni vele. Most már elfogadom, de akkoriban egyáltalán nem szerettem.

– Összességében miként tekint a karrierjére? Van olyan, amit másképp csinálna?
– Természetesen. Mindenki változtatna valamin, ha újraélhetné az életét. Ez azonban nem olyan egyszerű, hogy egy válasszal meg lehessen magyarázni. Filozofikusabb megközelítést igényelne, amit most nincs idő kifejteni. Ezzel biztosan ön is így van.

– Persze, de felsorolva gyorsan el tudom mondani.
– Igen. De… Nem! Tényleg nagyon komplikált az életem. És azt kívánom, bárcsak annyira egyszerű lenne, hogy ebbe most bele tudjak menni mélyebben, ám sajnos nem így van.

– Manapság hogyan telnek a mindennapjai?
– Budapesten voltam néhány napot, a világ másik oldalán, és fantasztikus megélni, hogy a hazámtól ennyire távol is mennyire tisztelnek. Csütörtökön már ismét otthon leszek, és megyek is a teniszezők Australian Openjére, az a kedvenc sporteseményem. Az életem egyébként rendkívüli, ám egyben normális is, ami nagyon furcsa. Ha film készülne belőle, az emberek azt hinnék, kitalált történet, pedig nem. Azt elmondhatom, hogy immár a jelenre szeretek összpontosítani, nem arra, hogy a jövőben mit csinálok. Megélem a pillanatokat, és ez jó módja annak, hogyan éljük az életünket.