Ami jelenleg folyik, abból elég volt! – Kenderesi Tamás a Nemzeti Sportrádióban törte meg a csendet

– Beszélgetésünk elején le kell szögeznem, hogy egykori olimpikonként, sportrajongó sportújságíróként rendkívül fontosnak tartom a sport tisztaságáért, a tisztességes és fair versenyért folytatott doppingellenes munkát, illetve az ennek az érdekében végzett lokális vagy globális erőfeszítéseket. Ezt szerintem mindenki így gondolja, aki egy kicsit is szereti a sportot és érti a tiszta versenybe vetett hit lényegét. Nem célja ennek az interjúnak a jelenleg zajló nemzetközi jogi eljárás elemzése vagy bárminemű befolyásolása, de úgy érzem, történelmi adósságot rendezünk, amikor is belehelyezzük magunkat annak az embernek, annak a versenyzőnek vagy volt versenyzőnek a helyzetébe, akiről az eset szól, és megvizsgáljuk ennek a doppingeljárásnak a folyamatát ezúttal az ő nézőpontjából. Talán elvárható, hogy megértsük annak a zuhanásnak a sebességét és kétségbeejtő voltát, amin ön és a családja több mint két esztendeje keresztülmegy. Haladhatunk kronológia szerint?
– Persze, és én is köszönöm a lehetőséget, mert valóban hosszú ideje nem szólaltam meg.

– Talán leszámítva néhány Facebook-posztot…
– Az engem támogatóknak szerettem volna közölni legalábbis részinformációkat, hiszen sok mindenről nem is beszélhettem és beszélhetek, úgyhogy örülök, hogy most igen, mert ami jelenleg folyik, abból nagyjából elég volt számunkra. Kezdhetjük azzal, hogy már az első olimpiám után, 2017-ben volt egy közös megmozdulásunk, szívesen segítettem, mert ez jó és pozitív dolog, s szerettem és szeretek az ilyen ügyek mellé állni.

– Amikor önt egy pécsi vérplazmaállomásra hívtam, azonnal igen mondott, s ha jól tudom, addigra már a véradásban is volt gyakorlata, ugye?
– Igen, több ilyen jótékonysági megmozduláson is részt vettem, mert szerintem egy élsportolónak valahol kötelessége is jó példát mutatni akár a jövő generációjának, akár a civil embereknek.

– Nyilván nem gondolhatta, hogy a véradással kapcsolatos jótékonyság egyszer még az életében galibát okoz, hiszen eljött egy olyan pillanat, amikor egy nagyon fontos dokumentumon szakemberek tüntették fel hibásan a véradást és a transzfúziót, ami óriási különbség. Megfordult valaha a fejében, hogy hátrány érheti a véradás miatt?
– Maximum a sportteljesítményemet hátráltathatta néhány napig, de sosem gondoltam volna, hogy emiatt ilyen helyzetbe kerülök. Arról van szó, hogy a véradásomat követő napon volt egy doppingvizsgálatom, és az űrlapon elég sok kérdésre kell válaszolni előtte, többek között arra, hogy adtam-e vagy kaptam-e vért az elmúlt három hónapban. Bejelöltem, hogy igen, mert hát adtam is vért, és ezt valahogy félreértették. Odaírtam a mennyiséget, a 450 ml-t, és utólag kiderült, hogy ez robbantotta ki ezt az egész őrületet. Sosem gondoltam arra, hogy egy ilyen „jótékonysági megmozdulás” okozza majd a galibát.

– Rengeteget konzultáltam az ügyvédjével, dr. Hergenrőder Tamással, aki sok mindenre rávilágított, ám nem vagyunk még abban a szakaszban, hogy erről beszéljünk, hiszen nincs jogerős döntés. De ugorjunk vissza az időben 2017-re! Mennyire volt elégedett a szakmai előrehaladásával?
– A legjobb ötben, úgy gondolom, sokáig bent voltam, és erős tagja lehettem a válogatottnak, mindenképp nagy álmom volt, hogy ezt elérjem. Voltak kisebb kudarcok is az én szemszögemből, hiszen mindig egyre jobb akartam lenni, de sosem tudtam világversenyt nyerni. Például a 2017-es vb-n azt éreztem, hogy legyőzhetetlen vagyok, valahogy mégis úgy alakult, hogy a negyedik hely jutott nekem, ez akkor például kudarc volt.

– Ezeket hogyan dolgozta fel?
– Sokat edzettem, és azért jó versenyzőnek tartottam magam, mert az edzések által mértem azt, hogy nagyjából hol fogok majd végezni a versenyen, és ez nap mint nap foglalkoztatott, úgyhogy persze ez határozta meg a mindennapjaimat.

– Sérülései is voltak…
– Sérülések, betegségek, volt térdszalagszakadásom is…

– Hú, az súlyos sérülés, bármilyen sportágban…
– Igen, és az első fél évvel a riói olimpia előtt volt 2015 év végén, ennyi idő alatt sikerült úgy helyrejönnöm, hogy harmadik lettem. Úgy voltam vele akkor, hogy nélkülem nem mennek az olimpiára, az biztos. A rögzítővel úsztam, amelynek szivacsos része is volt, ami jól megszívta magát vízzel és teljesen lehúzott. Mindenki megvert a pécsi csapatból, tehát nem válogatott szintű úszók is. Ez lelkileg nagyon kikészített. Volt olyan edzés, amikor kiszálltam a medencéből és azt mondtam, így nem úszom, hogy nem tudom használni a lábamat. De persze ezen túljutottam, és fél év alatt sikerült úgy felkészülnöm, hogy bronzérmet szereztem. Egyik napról a másikra több tízezer követőm lett, így akkorát változott az életem, hogy az valami elképesztő. Ám alapvetően Pécsen készültem, az esztendő egyharmadát edzőtáborokban töltöttem belföldön vagy külföldön, vagy éppen versenyen.

– Mit jelent ma Magyarországon az úszósportban Pécsről karriert csinálni? Ezt azért kérdezem, mert korábban nem hallottam arról a településről, ahol született.
– Aparhantról származom, ami Bonyhádtól tíz, Pécstől ötven kilométerre van.

– Onnan Pécsre bejárni úszókarriert építeni sem lehetett egyszerű dolog.
– Igen, egészen elképesztő, amit a szüleim végigcsináltak azokban az években, mert ötéves koromtól kezdtem el úszni, és egészen középiskolás koromig, nyolc-kilenc éven keresztül ők mindennap, heti ötször megcsinálták ezt az ötven kilométert velem oda-vissza csak azért, hogy úszhassak. Sok mindenki hülyének nézte őket, hogy ezt miért csinálják, és hogy ebből úgysem lesz semmi, de rettenthetetlenek voltak. A karrieremben volt néhány pillanat, amikor azt gondoltam, lehet, hogy most abbahagyom, mert nem láttam az eredményeket úgy, és az volt a döntő motivációm a folytatásra, hogyha a családom így kiállt értem, és ennyi energiát meg pénzt beletett abba, hogy megteremtsék ezeket a körülményeket nekem, akkor egyszerűen nem hagyhatom őket cserben. Versenyekre is természetesen a szüleim vittek, utólag látja az ember, amikor már felnőtt, hogy mekkora áldozatot hoztak értem. A kezdetekben, amikor először Bonyhádra mentünk az uszodába, közölték, hogy várjak egy évet, mert még túl kicsi vagyok hozzá, hogy elkezdjem, és akkor az aulában sírtam, hogy én akkor is úszni akarok, így lett belőle Pécs, ott viszont el tudtam kezdeni. Az úszás szeretete, ez a magyarázat mindenre.

– Ha a 2016-os riói Kenderesi Tamás lelkiállapotát tízes skálán, mondjuk, a maximálisra értékeljük, akkor most körülbelül hol jár?
– Egy-kettőnél, tehát amekkorát változott ott és akkor az életem, akkorát változott az elmúlt két és fél évben, és ez borzasztó érzés. Iszonyatosan rosszul voltam, talán fél évvel ezelőtt kezdtem el helyrejönni lelkileg. Amikor előjött ez az ügy, már akkor is próbálkoztam tovább készülni, mert az edzőm azt mondta, gondoljak bele, hogy mi lesz, ha felmentenek, mondjuk, egy vagy két hónap múlva…

– Szóval munka, munka, munka. Meneküljünk a munkába…
– Így van, de én már akkor nem tudtam az úszásra koncentrálni, meg arra, hogy minél jobb legyek, mert bizonytalannak láttam a mindennapokat.

– Szerintem nem lenne teljes ez a beszélgetés, ha szó nélkül elmennénk a 2019-es kvangdzsui világbajnokságon történt incidens mellett, ami nagyon szerencsétlenül sült el, ha jól tudom, akkor a hazai úszószövetség írásbeli megrovása lett az ügyből.
– Így utólag már más a kép, ám az egy abszolút ballépés, gyerekes hülyeség volt, amibe belementem.

– Az történt, hogy Dél-Koreában egy, a helyi kultúrában különösen illetlennek számító mozdulattal legyintett meg egy hölgyet egy szórakozóhelyen…
– Sosem gondoltam volna, hogy ekkora dolog lesz belőle. Több napig nem is mehettem haza, bevonták az útlevelem, akkor „miniszteri útvonalon” mentem a Liszt Ferenc repülőtéren, merthogy a sajtónak, amíg nem tisztázódott az egész, nem is mondhattam semmit.

– Amikor az ember ilyen dologba keveredik, és ahogy így hallom a szavaiból, nem is vitatja, hogy megy haza a családhoz? Milyen volt a fogadtatás? Nyilván az embernek a családja az otthona, az a védőbástyája, de egyben akár egészséges kritikai környezete is. Szóval ilyenkor mit mondott a pedagógus édesanyja?
– Pedagóguscsaládról van szó, valóban. Ott kezdődik a dolog, hogy nagyon sok kommentet és cikket olvastam ezzel kapcsolatban, és azt éreztem, hogy amikor hazaérek, akkor nem merek az embereknek a szemébe nézni, merthogy mindenki elítél. A család fontos szempont volt már akkor is, ők egyetértettek abban, hogy ez nem volt túl okos döntés, ám támogattak mindenben és próbálták egyengetni az utamat.  

– 2022 őszén ennél még nagyobbat fordult önnel a világ. Megérkezett ez a bizonyos feljegyzés, hogy valami nem stimmel.
– Október 5., szerda volt. Egy e-mail-értesítés jött.

– Amikor az ember egy ilyen értesítést elolvas, mi fut rajta át?
– Először nem hittem el, hogy ez komoly, gondoltam, valami félreértés lehet. Magyarázatot kellett adnunk bizonyos véreredményeimre, és megpróbáltuk a legérthetőbb módon megindokolni őket.

– Ha jól tudom, akkor még annyira nem gondolta, hogy bármilyen negatív következménye lehet ennek, hogy nem is kért semmilyen jogi segítséget, ugye? Hiba volt ez? Bármit befolyásolt volna? 
– Nem gondolom. Próbáltam visszakeresni, mert ugye vannak 2017-ben előjött minták is, és próbáltam a telefonom galériájából megnézni vagy rájönni, hogy milyen nap volt akkor, hol voltam, igyekeztem tájékozódni.

– Ez a bizonyos holléti vizsgálat és az ehhez kötődő rendelkezésre állási kötelezettség elég komoly keretet ad az ember életének. És ön rendelkezésre is állt. Olvastam az ügyről számos dokumentumot, jelentős mennyiségű doppingvizsgálaton, vérvételen, vizeletminta-adáson volt túl akkoriban, nem beszélve a műtétekről, amelyek során van laboreredmény, ezek mindig negatívak voltak.
– Igen, több mint negyven levett vérmintámat vizsgálták, meg még annál is több vizeletet, úgyhogy eléggé rutinos voltam ebben. A holléti jelentések arról szólnak, hogy meg kell adni egy órát mindennap, amikor elérhető lehetek a doppingellenőrök számára és ezzel mindig is készségesen bántam, hiszen súlyos szankciók tartoznak hozzá, mindig felhívták a figyelmünket, hogy ezt nagyon szigorúan tartsuk be. Teltek-múltak a hetek, megpróbáltunk észszerű magyarázatokat adni a kérdéses témakörben.

– Eközben a sajtóban is futótűzszerűen terjedt a hír, hogy néhány sportoló érintett bizonyos biológiai útlevéllel kapcsolatos eltérés ügyében, és van közöttük olimpiai érmes is. Emlékszem, hogy 2023 elején a zuhanyhíradóban ez nagyjából így látott napvilágot, és aztán teltek a hetek, mígnem áprilisban, a soron következő magyar bajnokság kapcsán jött az első bejegyzés Kenderesi Tamás Facebook-oldalán.
– Ezt időzítenünk kellett, és magyarázatot adni arra, miért nem fogok versenyezni. Amikor megérkezett az október 5-i e-mail, majd a válaszainkat később elutasították, onnantól kezdve felfüggesztették gyakorlatilag az egész karrieremet.

– A jog nyelvén tehát mindennemű sporttevékenységtől eltiltották ekkor. Sem sportszakember, sem edző, sem versenyző nem lehet. Ami a hazai úszósport égisze alatt történik, attól mindennemű eltiltás alatt áll most is, igaz?
– Így van, azóta is… Nagyon nehéz volt, mert abszolút tehetetlennek éreztem magam. Fogalmam sem volt és azóta sincs, hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe. Nem voltam jó lelkiállapotban, s bár szakember nem diagnosztizált depresszióval, szerintem bőven benne voltam sokáig.

– A családja mit tudott vagy hogyan tudott ebben segíteni? Hogyan lehet felkészülni lelkileg, amikor mindenki azon remeg, hogy mit hoz a posta, milyen e-mail jön másnap?
– Ez azóta is a legrosszabb téma a családban. Nem tudtam enni, amikor erről volt szó, a családom szintén belerokkant ebbe az egészbe, látom a szüleimet, a nagyszüleimet, hogy folyamatosan ezzel foglalkoznak, mert amúgy én nem is értek hozzá, és nincs is már ehhez gusztusom, hogy ezzel foglalkozzak, ők viszont ebbe rengeteg, több száz órát beletettek…

– Úgy tudom, hogy a nagypapája mélyen beleásta magát a biológiai útlevél kérdésének tudományos részébe…
– Szerintem már szakértő lett azóta, rengeteget foglalkozott ezzel. A családtagjaim végig támogattak és támogatnak, nagyon várták és várják a döntéshozatalt, hogy ez most meglesz. Nem egyszerű ez nekik sem.

– Ha már a szakértő véleményekről esett szó, a Magyar Úszószövetség egyik keretorvosa, dr. Kováts Tímea is alapos és részletes, tudományos hivatkozásokkal teli magyarázatot adott minden, a biológiai útlevélhez kapcsolódó eltérésre, illetve ennek a matematikai modellnek bizonyos hiányos elemeit kétszer is aláhúzta, hiszen, ha jól tudom, voltak olyan meglévő adatok, amelyek nem kerültek be az ön esetében a matematikai modell kiszámításába.
– Fogalmam sincs, hogyan tudtak így döntést hozni ezzel kapcsolatban, amikor már az elején felhívtuk a figyelmet, hogy voltak hiányzó minták és így az egész biológiai útlevél keretei eltolódhattak, ezért irreleváns az egész.

– Mondhatjuk azt, nagyon leegyszerűsítve természetesen, hogy olyasmi ez, mintha az ember, mondjuk, egy tanulmányi átlagot számolna, de bizonyos tantárgyak eredményét kihagyná belőle?
– Ez tökéletes példa, igen, így az alsó és felső határértékek megváltoznak teljes mértékben. Mindegy, annyira nem akarok ebbe belemenni, meg nem is értek hozzá.

– Az elsőfokú eljárásból mire emlékszik? Hogyan érintette? Amikor az ember először szembesül egy ilyen élethelyzettel sportolóként, nyilván nagyon megterhelő lehet.
– Ez annyira idegen terület volt nekem, hogy azt elmondani sem tudom. Elkísért édesanyám, dr. Hergenrőder Tamás, az ügyvédem, dr. Kováts Tímea, valamint egy hematológus szakember, illetve egy statisztikai szakértő is. Sosem fogom elfelejteni, hogy együtt mentünk a tárgyalás helyszínére, és a bejáratnál, hát hogy is mondjam, a testület egyik tagja úgy fogadott minket, konkrétan engem, hogy majszolt egy szendvicset és azt mondta: „Figyelj, Tomi, az a helyzet, hogy nem akarunk mi itt vérontást, van egy olyan lehetőség, hogy bevállalod, hogy doppingoltál, és akkor valahogy elintézik azt, hogy kevesebb büntetést vagy kevesebb eltiltást kapj.”

– Ez amolyan vádalkunak hangzik…
– Teljesen úgy éreztem magam, mint valami rossz sorozatban, amelyben a rendőrök próbálnak valamilyen vádalkut elérni. Azt mondták, hogy jegyzőkönyvezik, nem is kell semmit sem mondanom, be sem kell mennem szinte az épületbe, és akkor elintézik azt, hogy négyéves eltiltás helyett, mondjuk, egy évet kapjak. Mit szólok ehhez? – hangzott a kérdés. S akkor mondtam, hogy ez kizárt dolog, mert én nem csináltam semmit, és hogy totálisan abszurd az, hogy még meg sem hallgatnak és már ilyen ajánlatot tesznek. Úgyhogy így kezdődött az ottani szereplésem. A szakértők, akik velem voltak, tartottak egy beszédet, mindenki felszólalhatott egyesével, és az első, dr. Kováts Tímea után mondták a többi szakértőnek, hogy próbáljanak meg rövidebben fogalmazni, hogy a tárgyalás ne húzódjon el annyira. Akkor, ott fel kellett szólalnom, hogy akkor most álljunk már meg egy pillanatra, mert az életemről van szó, és hogy tartsák tiszteletben a szakértőket, akik azért jöttek ide, hogy elmagyarázzák, miért vagyok ártatlan.

– Ezek után, amikor az elmarasztaló ítélet megszületett, mennyire lepődött meg?
– Úgy gondoltam akkor is, amikor a tárgyalás lezajlott, hogy nagyon jól sikerült, és tényleg észérvekkel alá tudtuk támasztani az ártatlanságomat. Ennek ellenére négy évre eltiltottak, tehát a maximális büntetést kaptam Magyarországon. Szerintem ez igazán felháborító, teljesen érthetetlen volt, ám egyben egyértelmű, hogy ezután tovább fogunk menni.

– Itt a mozgástér már nagyon szűk, hiszen a vonatkozó jogszabályok alapján önnek mint nemzetközi sportolónak egyetlen fellebbviteli fórum van, amelyen az igazságát keresheti, az pedig a CAS, a nemzetközi Sportdöntőbíróság. Itt tart jelenleg az ügy, várja a jogerős ítéletet, többszöri halasztást követően. Volt, hogy indokolás nélkül történt a halasztás, ahogy legutóbb is. Egyértelmű volt, hogy ön és a család az ezzel együtt járó összes áldozatot vállalni fogja? Mennyi pénzt kellett költeniük eddig az eljárásra?
– Rengeteget. Húsz-huszonöt millió forintos nagyságrendre kell gondolni. És ez mind azért, mert valaki meggyanúsított azzal, hogy doppingolok, és tudom magamról, hogy nem csináltam semmit. Ennek az anyagi vonzata nagyon megterhelő, de egyértelmű volt, igen, hogy tovább fogunk menni, mert ez az egyetlen út ahhoz, hogy bizonyítsak. Ez az út, amit végigjártam, ez, akivé lettem, meg aki valójában vagyok, Kenderesi Tamás. Ezt nem fogom csak úgy hagyni, elmegyek a falig azért, hogy ez bizonyítást nyerjen.

– Az eltiltása még mindig tart. Ha azt nézzük, hogy egy sportoló szempontjából vajon van-e az időfaktornak jelentősége, látszólag óriási…
– Abszolút. Már önmagában az, hogy egy ekkora kihagyás után szakmai szemmel mit jelenthet a visszatérés, nagyon nehéz kérdés. Sokan kérdezik, hogy mi lesz, ha felmentenek.

– Én inkább azt kérdezem, hogy mi az A-terve és van-e B?
– Azt mondanám, hogy ezt várjuk meg, és ha felmentenek, akkor kell mérlegelnem azt, hogy vissza akarok-e térni, és hogy van-e reális esély arra, hogy arra a szintre, amelyen voltam, vissza tudjak térni két és fél év után.

– Van még önben esetleg nyitott ajtó erre?
– Van még nyitott ajtó, sajnos nem túl nagy, mert bizonytalan ez az egész helyzet és sajnos már együtt is élek vele, minden napom erről szól. B-terv? Hát azt még meglátjuk, mert fél éve kezdtem el hasznossá tenni magam úgymond.

– Ez mit jelent?
– Azt, hogy a barátnőm családi vállalkozásában próbálok segíteni.

– Gondolom, valamilyen civil munka, nem a sporthoz kötődő.
– Hát valami hasonló, igen, habár ebből anyagi hasznom nem származott…

– Miből él most?
– Abból, amit eddig megteremtettem. Nem egyszerű.

– Gondolom, nagy részét beforgatta a jogi eljárásba.
– Igen, és remélem, hogy ez értelmet nyer majd.

– Ha ez az ítélet mégis elmarasztaló lesz, azt mondta, hogy elmegy a falig.
– Igen, abszolút. Na, ez a B-terv. Ha tényleg elmarasztalnak, akkor mindent meg fogok ragadni azért, hogy tisztázzam magam, európai, de akár világszinten is.