Úszás: Széchy Tamás a legnagyobb edzőnek tartotta a 115 éve született Hunyadfi Istvánt

Kémnek vagy a Szabad Európa rádió munkatársának hitte Hargitay András, noha a neki ismeretlen személy a nevén szólította őt átszállásra várva a chicagói repülőtéren: „Hargitay úr?” Az előző évben 400 vegyesen 17 évesen világbajnoki aranyérmet nyerő ifjú titán hebegett-habogott, mire az illető bemutatkozott: „Hunyadfi István vagyok.” Hargitay zavartan az éppen odaérő Széchy Tamás edzőhöz fordult, aki meglepetésére lelkesen üdvözölte a férfit. Akárcsak a nagy sikerek útjára már rálépő tréner és két tanítványa (Verrasztó Zoltán is velük volt), 1974 áprilisában Hunyadfi is Dallasba, az amerikai bajnokságra tartott, és ahogy ballagtak a reptéren, Széchy felvilágosította Hargitayt, hogy a legnagyobb magyar edzővel futott össze, aki nemcsak itthon, hanem Amerikában is olimpiai bajnokot nevelt.

Gyaníthatóan most is igen kevesen kapják fel a fejüket a szombaton 115 éve született Hunyadfi István nevét hallva, holott Hajós Alfréd (1966) és Halmay Zoltán (1968) után – a pólós Németh Jánossal egyetemben – harmadik magyarként iktatták be 1969-ben Fort Lauderdale-ben a Nemzetközi Úszó Hírességek Csarnokába (ISHOF). Valami el lett rontva, mert a helsinki olimpián az egész világot elkápráztató női úszóink nevéhez nem természetes az övét is társítani… Holott a 100 méter gyorson és a váltó tagjaként is győztes Szőke Kató, a stafétával diadalmaskodó, 400 gyorson és 200 mellen egyaránt ezüstérmes Novák Éva, a négyessel megdicsőülő Novák Ilona, valamint a 200 mellen a harmadikkal azonos idővel negyedik Killermann Klára is az ő tanítványa volt. (Megjegyzendő, hogy az 1940-es évek elején a sajtó alkalomadtán a Novák család trénerének titulálta Hunyadfit, merthogy előbb Ilonát, majd Évát is rá bízta az édesapjuk.)

Pláne kevesen tudhatják, hogy neve összeforrt a BSE korabeli vizes sikereivel. Mint közepes úszó és vízilabdázó igen korán, 19 évesen belekóstolt az edzői munkába, az 1929-ben megalakult szakosztály stábjában intézőhelyettesi státusban szerepelt, míg a klub fennállásának 25 éves jubileumára készült 1938-as kiadványban ezt olvashatjuk: „De meg kell emlékeznünk a versenyzők edzőiről is; Hunyadfi Istvánról, akinek vezetése mellett érte el a hölgyúszó gárda a sok sikerét (…)” Bizony 1936 és 1938 között Ács Ilona, Győrffy Irén, Harsányi Vera, Hidegh Katalin, Szigeti Wargha Emőke 14 bajnoki címet szerzett (Ács és Harsányi tagja volt az 1936-os nyári játékokon negyedik gyorsváltónak), csak 1937 és 1938 között tizenegyet. Minden túlzás nélkül elmondható, uralták a hazai női úszósportot, mígnem Hunyadfi elszerződött Jugoszláviába, az Adriai-tenger partján fekvő Susakba (1948 óta Rijeka városrésze), és a legrégibb horvát úszóegyesület, a Victoria Susak (mai neve SD Primorje 08) trénereként dolgozott. A BSE szét is esett, a versenyzők más klubokba igazoltak.

A régi időket emlegetve valahogy mindig szóba kerül a szakmai rivális Sárosi Imre vagy Rajki Béla, igaz, ők nem disszidáltak, mint Hunyadfi (talán itt van a kutya elásva…), aki a válogatott 1955. május végi bécsi versenyét kihasználva meg sem állt a fővárosi amerikai megszállási zónáig… Döntésének oka, hogy bár a nyolc magyar úszóaranyat hozó torinói Eb-n ígéretet kapott rá, hogy elengedik Olaszországba edzőnek, Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sport Bizottság (OTSB) elnöke megakadályozta szerződtetését.

„Egy darabig egy kastélyban tartottak, majd regényes úton, egy kis sárga sportrepülővel Linzbe vittek, ami akkor az amerikaiakhoz tartozott. Ott vártam három hónapon át, hogy mehessek Olaszországba. De csak nem kaptam meg az engedélyt. Közben fogyott a pénzem, már az utolsó ötvendollárosomat is felváltottam, amikor egyik reggel hallom a rádióban: Olaszország, illetve Róma megkapta az 1960-as olimpia rendezési jogát. Másnap már meg is érkeztem Rómába! Akkor értettem meg, hogy az olaszok csak a szavazás eredményére vártak. Nem akarták, hogy a világ közvéleménye értesüljön arról, hogy megszöktettek egy magyar úszóedzőt. Attól tartottak, hogy ez fontos szavazatok elvesztését jelentené a NOB-ban” – nyilatkozta a nagy kalandról az 1989 áprilisában vele interjút készítő Ch. Gáll Andrásnak. 

(Érdekesség, már a bécsi verseny előtt, 1955. május 15-én aláírták az osztrák államszerződést, de nyilván egyik napról a másikra nem „ürültek ki” az amerikai, angol, francia és orosz megszállási zónák Ausztriában.)

Augusztus végétől már az olasz válogatottat trenírozta (az Örök Városban landolva az egykori futballzseni, Sárosi György várta a repülőtéren, aki éppen akkoriban lett a Roma edzője), többek között az úszást és vízilabdázást párhuzamosan művelő Fritz Dennerleint, akit éppen ő fosztott meg az olimpiai vízilabdaaranytól 1960-ban! A 200 méter pillangón remélt érem megkaparintása érdekében ugyanis az ő határozott kérésére kivették a pólókeretből, a húzás azonban nem vált be: a nápolyi srác negyedik lett, a Zólyomi András vezette vízilabdázók viszont meg sem álltak az első helyig… Dennerlein később sem vigasztalódhatott, ahogy 1956-ban, úgy 1964-ben is negyedik hely jutott neki a pólócsapat tagjaként, míg szövetségi kapitányként 1986-ban vb-ezüstéremmel, 1987-ben és 1989-ben Eb-bronzzal kellett megelégednie.
Hunyadfi 1965-ben Amerikába tette át a székhelyét, 1966-ban az indianai úszósport feje, a világhírű tréner, James Counsilman hívta Fort Wayne-be a Club Olympiához, ahol kezdő kölyköket is tanított a helyes tempóra. Nem sokat vacakolt, három év alatt olimpiai bajnokot faragott a hozzá 13 esztendősen kerülő Sharon Wichmanből, aki 1968-ban a mexikóvárosi játékokon lett első 200 mellen. Ez volt az Egyesült Államok mindenkori első ötkarikás aranya női mellúszásban. Tizenöt évet töltött el a Club Olympiában, majd olasz kapcsolatait kihasználva 72 évesen elment trénernek a szicíliai Cataniába, amelynek úszóival a BVSC-nél is vendégeskedett.

Még a rendszerváltozás előtt, 1987-ben költözött haza, évekig lakott unokahúgánál, a röplabdázóként 78-szoros válogatott Tatárné Kékesi Évánál, azaz egy fedél alatt élt az évszázad magyar férfi röplabdázójának megválasztott Tatár Mihállyal. Meg is kérdeztük őket, hogy töltötte élete utolsó szűk évtizedét az 1996-ban elhunyt mesteredző, és bizony sok érdekes sztorit osztottak meg velünk, ráadásul megannyi fotó és dokumentum került elő a fiók mélyéről.

„Amerikában elvált második feleségétől, Szász Magdától, a generációját képviselő kollégák, ismerősök meghaltak, egyedül érezte magát – adott magyarázatot Éva néni arra, miért húzta vissza a szíve nagybátyját. – Talán érdemes megemlíteni, hogy felesége és fogadott lánya, Magda az 1960-as évek közepén kaptak engedélyt, hogy kiköltözhessenek hozzá. Miután hazajött, két évig a testvérénél, vagyis az édesanyámnál lakott a Tétényi úton, 1989-től itt élt velünk az Abonyi utcában, egy kis szobája volt. Rendszeresen ebédelt a BVSC éttermében a korábbi vízilabda-kapitánnyal, Laky Károllyal, ilyenkor mindig beült az Amerikából áthozatott Buickjába.”
A nagy feltűnést keltő, az Abonyi utcai ötszintes ház udvarán terpeszkedő Buick Budapestre jutásának külön története van, amelyet Tatár Mihály mesélt el:
„Hajóval, majd vonattal érkezett meg az autó Ausztriába, Nickelsdorfba. Én és Pista Hegyeshalmon keresztül vonattal mentünk érte, amely viszont nem állt meg Nickelsdorfban. Gleisdorfban kellett leszállnunk, és emlékeim szerint hatszáz schillingért taxiztunk oda. Lógott a kipufogója, ráadásul nem is indult, egy vadidegen keltette életre indítókábellel. De még nem Budapestre jöttünk, Pista üzleti ügyben Bécs felé vette az irányt, ott is aludtunk.”
 

Hunyadfi István a Buickot valóban csak akkor használta, amikor ebédelni indult, ám egy alkalommal különleges szolgálatot tett. Tatárék lánya, Anikó 1989-ben ment férjhez, és a virágokkal díszített amerikai járgányban ült az ifjú pár, Tatár Mihály vezetett, mellette ült felesége. Hogy pontosan meddig tartotta meg gazdája, nem tudni. Egy biztos, a háromszoros olimpiai bajnok jó barát, Kárpáti György Hajós utcai autósboltjában dolgozó Öcsi nevű alkalmazott vette meg a „guruló hajót”. 
Tatár Mihály az egyik röplabdás túrának köszönhetően az 1960-as években Rómában találkozott felesége nagybátyjával. A Bp. Spartacus Palermóban szerepelt, neki a válogatott felkészülés miatt előbb kellett eljönnie, és útba ejtette a fővárost: „Hatalmas, félemeletnyi lakásban lakott, az erkély tízméteres is lehetett. Elmentünk fürödni, hova máshova, mint a Teverébe…” Egy alkalommal Amerikából fotót küldött neki, amelyen a feleségének 3600 helyett kedvezményesen, 2600 dollárért megvásárolt Ford Mustang, vagyis Tatár Mihály kedvenc autója „feszített”. S ha már négy kerék, Tatárék 1968-ban az általa küldött ajándékozólevélnek köszönhetően jutottak hozzá első kocsijukhoz, egy nyitott tetejű Steyr Puchhoz – az árát meg a nagy vámot persze ők fizették ki. „Rábafüzesnél kellett átvenni, kicsi autó volt, ha mellénk ért egy troli, a kerekei a fejünkig értek” – mondta mosolyogva Misi bácsi.

Hunyadfi István a pólósokat 1964-ben olimpiai, 1962-ben Európa-bajnoki győzelemre vezető Laky Károlyon, illetve Kárpáti Györgyön kívül Novák Ilonával tartotta a kapcsolatot, néha Európa-bajnok tanítványa, Csordás György is vendégül látta Pasaréti otthonukban.
„1994-től Dunakeszin, az Empátia Gondozóházban lakott – emlékezett vissza unokahúga. – Mi dolgoztunk, ő egyedül volt itthon, meg kicsit már kényelmetlen is volt együtt. Ott közösségben lehetett, és havonta látogattuk. Tüdőgyulladásban halt meg 1996 februárjában.”
Bár 1989-ben a tokiói olimpia 25., valamint 1992-ben a helsinki és a müncheni játékok 40., illetve 20. évfordulóján meghívták a Kongresszusi Központban rendezett gálára, nem keresték, szakmai tanácsokat nem kértek tőle. Mindent elmond elhallgatottságáról, hogy halálakor az MTI gyászhíre jelent meg az újságokban, elvesztése kisebb terjedelmű nekrológra sem késztette a sajtót. 
 

Pedig Hunyadfi István (becenevén „Vis”) már csak azért is kiválóan végezhette a dolgát, mert több tanítványa is a Hírességek Csarnoka tagjának vallhatta és vallhatja magát. Novák Éván (beiktatás éve: 1973), Novák Ilonán (1973), Szőke Katón (1985) és Sharon Wichmanen (1991) kívül olyan kiválóságok is, akik gyermekként az ő útmutatásai alapján indultak fejlődésnek. Ilyen például az 1984-ben olimpiai bajnok amerikai úszó, Steve Lundquist (1991), akivel az 1970-es évek első felében, 13 éves koráig foglalkozott; minden idők egyik legjobb pólókapusa, a jugoszláv válogatottal kétszeres olimpiai második (1952, 1956) Zdravko Kovacsics (1984), akit 1939-ben a Susakban okított; és ne feledkezzünk el az 1952-ben ötkarikás aranyérmes Lemhényi Dezsőről (1998) sem, akinek az 1930-as években úszótrénere volt a BSE-ben.

Ezek után abban reménykedünk, elegendő muníciót adtunk, hogy a kilenc olimpián (1936, 1948, 1952, 1956, 1960, 1964, 1968, 1972, 1976) összesen három országért dolgozó mesteredző neve mostantól megragadjon a köztudatban.