A medencétől a bankon át a tyúkólig – 130 éve született Zachár Imre

Három, a penzumát már teljesítő versenyző várta türelmetlenül, hogy a nagy előnnyel vízbe csobbanó hajráember feltegye a pontot az i-re, és megszülessen a magyar úszósport első olimpiai váltóaranya. Legfeljebb a várható különbség mértékéről lehetett volna vitát nyitni a parton, s mert az amerikaiak előtt 15, a britek előtt további öt yarddal vezetett a második száz méterére forduló Halmay Zoltán, nem fenyegetett infarktusközeli állapot. Csakhogy az 1904-es játékok kétszeres győztese ötven méterrel a vége előtt „bekötött”, kiszaladt belőle az erő, és immár az volt a kérdés, képes-e legalább egycentis előnyt megtartva elvánszorogni a falig.

Nem sikerült neki.

A 400 és 1500 gyorson is diadalmaskodó brit superman, Henry Taylor beérte, és mintegy két méterrel le is hagyta. Ilyen drámai előzmények után maradt egész életére olimpiai aranyérem nélkül a 4x200 méteres gyorsváltó három leforrázott tagja, Munk József, Zachár Imre és Las Torres Béla. „...50 méterrel a cél előtt hirtelen hideg borzongás futott végig a testemen, éreztem, hogy erőm cserbenhagy, szédülni kezdek... Az olimpia minden magyar döntőjén ott izgultam, szaladgáltam, szurkoltam, tanácsokat adtam, segítettem, vitatkoztam, csak a magam formájával nem törődtem...” – magyarázta később Halmay, aki sokáig emésztette magát az 1908-as londoni finálé miatt.

Az éppen 130 éve, 1890. május 11-én született Zachár Imre nem gondolhatta, hogy a következő olimpián, 1912-ben Stockholmban ismét emberi „mulasztás” miatt marad hoppon, és lesz szegényebb egy éremmel.

Az állandóságot rajta kívül Las Torres képviselte a 4x200-as gyorsváltóban, a staféta másik két tagja Beleznai László és Kenyery Alajos volt. Las Torres a 400 méter megnyerésének reményében utazott el a svéd fővárosba, de ott „tornyosult” előtte az 1500 méter is. Ám valami nagyon nem stimmelt a formájával és a fizikai állapotával, egyszerűen nem bírta a strapát: a leghosszabb táv éremcsatájában 500 méter után kiszállt, míg a 400 méter döntőjében tompán tempózva az utolsó, ötödik helyen végzett. Gyengélkedése, fáradtsága miatt másnap, július 15-én az éremvárományos magyar váltó el sem startolt a fináléban...

Ekkorra már lebőgött az olimpián első alkalommal részt vevő magyar vízilabda-válogatott is, amelyben költségkímélés címén a két MAFC-os úszó, Beleznai és Zachár is helyet kapott. Vagyis nem a komplett, a legnagyobb játékerőt képviselő FTC indult harcba nemzeti színekben, ráadásul – már a helyszínen – „Ádám Aladár egy autóból kiszállva olyan szerencsétlenül lépett, hogy a lábfejében egy csont eltörött”. A hat együttest felvonultató tornán az osztrákoktól (3:4) és a belgáktól (5:6) is kikaptunk, a válogatottba „keveredő” Zachár nem hajtott hasznot a felforgatott csapatnak. Sőt. A később két Európa-bajnoki címet szerző Fazekas Tibor így emlékezett vissza élemedett korában, közelítve a kilencvenhez: „Zachár akkor vette kézbe először a pólólabdát. Tetejében durván is játszott, kiállították, és ez is megzavart minket.”

Tény, Zachár nem volt gyakorlott vízilabdázó, de költői túlzás azt állítani, hogy akkor ismerkedett meg a labdával – ellenben tényleg feltűnést keltett smirglis stílusával az osztrák meccsen. A hajdani beszámoló szerint ő bizonyult a legdurvábbnak, aki „mást sem csinált, mint hogy Scheff Ottót folytonosan inzultálta. A Zachár nélküli csonka magyar csapat, amikor 3:3-ra állt a match, ezután visszaszorult, és az osztrákok negyedik goalját visszaadni már nem volt idő, mert abban a pillanatban, amikor Ausztria goalt csinált, a bíró már a mérkőzést be is fejezte”.

A belgák ellen már higgadtabban pólózott, de tiszavirágéletű pólós válogatottsága véget is ért Stockholmban.

Az úszóviadalon először 1905 októberében, az MTK színeiben felbukkanó sportoló 1913-ig versenyzett, legalábbis 1914-ben már nem szerepel a neve a tudósításokban. Egy 1914. januári Sporthírlap-cikk is inkább kedélyesen emlegeti jó étvágyát, felidézve egy fiumei tréninget követő ebédet. Történt, hogy a leves eltüntetése után a sültrendelésnél tartott a társaság, és miután Zachár bifszteket kért, megakadt a szeme egy másik asztalhoz szervírozott, szokatlanul kicsinyke adagon. Leintette a pincért, aki kérdésére válaszolva tudatta, hogy náluk ekkorák a porciók. Zachár erre összesen öt adagot kért, majd Baronyi András még őt is túllicitálta héttel. Ők ketten „számolták fel” a bifsztekkészletet, míg a többieknek maradt a bécsi szelet.

Pályafutását befejezve Zachár nem vállalt szerepet a sportban, banktisztviselőként dolgozott, és szépen lépegetett felfelé a ranglétrán a Nádor utcai Magyar Jelzálog Hitelbankban. Az 1920-as évek elejétől cégvezetőként, 1934-től helyettes igazgatóként tevékenykedett, 1940 júniusában pedig kinevezték igazgatónak. Emellett legalább hat részvénytársaság (Gépkocsi Import Rt., Hungária Borpince Rt., Hazai Kőolajipar Rt. stb.) felügyelőbizottságában kapott helyet. Érdekes, 1947–1948-ban is még betöltötte az igazgatói tisztséget, ugyanakkor várni lehetett, hogy előbb-utóbb kiakolbólítják – aminek 1948 kora tavaszán jött el az ideje. Őrizetbe vették, és előállították a kapitányságon, mert állítólag egy Szirmai nevű régi barátja valutát, Napóleon-aranyakat és aranyat vásárolt tőle kedvezményes áron.

Hogy ennek a történetnek mi lett a vége, nem tudjuk, ami biztos, hogy 1950 szeptemberében elhunyt nála hét évvel idősebb felesége, majd 1951-ben – sógornője, Schäffer Mariska kivételével – kitelepítették az egész családot a Thököly út és a Gizella út sarkán lévő úgynevezett bérpalotából, amelyet 1909-ben vásárolt meg apja, idősebb Zachár Antal (a második világháború után néhány évvel már megannyi, az állam által beköltöztetett társbérlő lakott az épületben). Sokfelé szakadt a família, Zachár Imrének a banki bársonyszék után egy átalakított tyúkól jutott Jászkiséren. A kitelepítés 1953-as feloldása után a család több más tagjával együtt – miután a fővárosba nem mehettek – sógoránál, Őrbottyánban húzhatta meg magát, ugyanis nővére férjének, Gunda Lajosnak még időben sikerült kijárnia, hogy Budapest közelében lehessen „száműzetésben”.

A megpróbáltatások azonban nyomot hagytak egészségén, 1954 kora tavaszán szívinfarktust kapott, és a Fiumei úti kórházba szállították – itt hunyt el 1954. április 7-én.