Tokió 2020: „Ugyanúgy örvendek, mintha anyaországi magyar lennék”

– Kinek a mezében játszik ezen az olimpián?
– A Román Rádiótársaságot képviselem, elsősorban a területi stúdióját, a Marosvásárhely Rádiót, ezért a kollégákkal együtt jöttünk.

– És a családi szálak?
– Édesapám 1964-ben épp itt, Tokióban tornászott. Az a terem még áll, vasárnap meg is látogattam, sőt, megcsináltam a kézállásomat. Igaz, hogy nem tudom olyan szépen, egy kézen megcsinálni, ahogy ő tudta, de azért büszke vagyok rá, hogy ötvenévesen még megy. Bevallom, amikor megtudtam, hogy Tokióban lesz az olimpia, azt mondtam, tűzön-vízen át itt leszek: ha kell, akkor tűzoltóként, ha kell, akkor sepregetek, beülök a mentőcsónakba, de én eljövök! Az, hogy végül újságíróként lehetek itt, még büszkébbé tesz, hiszen ez az első nyári olimpiám.

– Miként éli meg ezt a fél évszázadon és a fél világon átívelő történetet?
– Talán ha édesapám nem hunyt volna el olyan korán, nem lenne ebben akkora töltet. De mivel nagyon fiatalon veszítettem el – én tizennyolc voltam, ő negyvennyolc –, van az életemben egy apa-fia kapcsolati hiány, amit sohasem lehet már bepótolni. Ezzel a túrával most valamit vissza tudok neki fizetni, meghálálni azt a temérdek jót, amit tőle kaptam. Neki köszönhető, hogy sportszerkesztőként lehetek itt, hiszen sportolóként, tornaedzőként, testnevelőként a lehető legtöbb sporttal megismertetett bennünket. Hároméves korom óta sakkozom, asztaliteniszezem, hamar megtanultam úszni, sízni, kerékpározni, teniszezni, focizni, kosarazni és a többi… Érdekes, hogy annak ellenére, hogy a tornacsarnokban nőttem fel – már pelenkás gyerekként vitt magával –, nem lettem tornász.

– És miért nem?
– Elképzelhető, hogy nem szerette volna – egyébként nem is fordult meg a fejemben, mert imádtam az összes többi sportot. Amikor az öcsém lement a terembe, róla kiderült, hogy tehetséges tornász, amitől édesapám nem volt elragadtatva. Elég nehéz gyerekkorból jutott az olimpiáig: sokszoros román bajnok – például négyszeres összetettbeli –, ám korán el kellett kezdenie dolgozni, mellette estin végezte a középiskolát, így érte el az eredményeit. Valószínűleg látta, hogy túl nagy áldozatokat kell hozni e sportághoz. A testvéremből sem lett tornász, az asztmája nem igazán bírta a magnéziumport…

– Kik tartoznak a hatáskörébe?
– Elsősorban azokra a marosvásárhelyi, illetve erdélyi magyarokra kell figyelnem, akik itt vannak – sajnos nem sokan. Szőcs Bernadette asztaliteniszező a legnagyobb sztárja e küldöttségnek, van egy birkózó, Incze Kriszta, aki az utolsó pillanatban szerezte meg a kvótáját, illetve Miklós Andrea atléta. Ezenkívül Marian Dragulescu tornász neve is ismert a nagyvilágban, az ő edzője pedig Gál István Csaba, aki a hatodik olimpiájára jött. Gyarmati Ferenc, a világ legjobb, aranysípos birkózóbírója, valamint Ballai Sándor veterán birkózó-világbajnok mint a román szövetség alelnöke érkezett. Elsősorban nyilván velük, továbbá a magyarjainkkal foglalkozom – akiknél gondolok Szabó Matyira is, akinek a szülei erdélyiek, ám ő német színekben versenyez. Azt szoktam mondani, hogy kicsit nehezebb a munkánk, mint a román vagy a magyar újságíróknak, mert háromfelé kell figyelnünk.

– Hogyan reagál, amikor magyar sportsikerrel találkozik?
– Ugyanúgy örvendek, mintha anyaországi magyar lennék, mert magyar vagyok, és ezt nem fogom tagadni soha, sőt, nagyon büszke vagyok rá. Tokióba román kollégákkal, de magyar útlevéllel jöttem: kicsit furcsállották az elején, ám idővel elfogadták. Ugyanakkor közvetítettem Ana Maria Popescu ezüstérmét is, ami az első érmem, ha azt veszem, hogy magyar és román sportolókat követek, és gyorsan rá jött is az első arany, hiszen Szilágyi Áron győzelmét is adtam. Mindennap szóba kerül a román-magyar téma, még piszkálnak is, de abszolút jóindulatúan, hogy velük jöttem, és akkor a magyar érmeket ünneplem – közben meg irigylik a sportunk gazdagságát.

A Nemzeti Sportot a helyszínről tudósítja: Kovács Erika, Mirkó István, Nedelykov Tamás, Szűcs András, Tumbász Hédi