Tokió 2020: Nem félek kimondani: érmet akarok! – Tóth Krisztián

– Kezdjük egy örömteli hírrel: a minap jelentette be párjával, hogy érkezőben van második gyermekük, a fotón látható kis zokni alapján kislány.
– Igen, eddig nem hivatalos fórumokon már ejtettünk róla szót, hogy ismét gyermekáldás előtt állunk, de a közösségi oldalainkon most osztottuk meg az örömhírt, ami nekem nagy pozitív löketet ad az olimpia előtt.

– Kiegyensúlyozottnak és boldognak tűnik.
– Az is vagyok, egyértelműen sínen van az életem. Nyugodt és biztos a családi hátterem, a sport területén pedig olyan stábbal dolgozhatok, amilyennel még soshasem pályafutásom során.

– Ha megnézi azt a Tóth Krisztiánt, aki 2016-ban keserű száj­ízzel tért haza Rióból, és összehasonlítja a mostanival, mit lát?
– Óriási változást. Lehet, hogy a riói fiatalabb volt, fizikailag jobb, mint a mostani, de a hozzáállásom rengeteget változott az elmúlt évek alatt. Ez nem azt jelenti, hogy Rióban ne akartam volna a sikert, hogy nem tettem meg mindent érte, ám sajnos agyonnyomott a tét. Most úgy vélem, olyan mentális erő birtokában vagyok, amit korábban sosem éreztem. Ehhez segített hozzá a stáb, amely az elmúlt években körém szerveződött: Járdán Tamás mentáltréner, Haris Éva dietetikus és persze az edzőm, Pánczél Gábor remekül összehangolja a felkészítésemet. Sok edző nem szívesen nyit kaput másoknak, próbálja egymaga megoldani a versenyzője felkészítését. Én azt mondom, nagy dolog, hogy Gábor felismerte a csapatmunkában rejlő lehetőségeket, és innovatív szemlélettel másokat is beengedett a mi közös életünkbe. A modern kori sportban egyetlen tréner már nem képes minden feladatot ellátni. Gábor feladata a fizikai, technikai és taktikai felkészítés, a mentális képességek fejlesztése már más asztal, ahogyan az is, hogy grammra pontosan ki legyen számolva az étel, ami a szervezetemnek kell ahhoz, hogy jobb és jobb legyek. Érdemes erre időt és pénzt szánni, ezt a saját bőrömön tapasztalom.

– Az eredményei is azt igazolják, hogy helyes és sikeres az út. Áprilisban bronzérmes lett a lisszaboni Európa-bajnokságon, majd alig több mint egy hónap múlva a budapesti világbajnokságon is. Az edzője, Pánczél Gábor azt mondta, ha idén már egy világversenyről érmet hoznak, elégedettek lehetnek...
– Azért én merészebb vagyok Gábornál, és azt kell mondanom, továbbra is éhes vagyok a sikerre. Eddig kettőből két érem a mérlegem az idei világversenyeken, de ahogy a mondás tartja, három a magyar igazság... Látom a sanszot is arra, hogy valóra váltsam életem nagy álmát Tokióban. Megértem Gábor óvatosságát, hiszen a kilencven kilogramm nagyon kemény kategória, legalább tizenöt olyan dzsúdós van, aki reálisan pályázhat az éremre ebben a súlycsoportban. Ehhez kell a jó formaidőzítés, a jó sorsolás meg persze szerencse, és ezen felül az a sok-sok munka is, amit én az elmúlt években belepakoltam a felkészülésembe.

– Tizenöt nappal vagyunk az olimpia megnyitója előtt. Hogy érzi, már ott lenne a legendás csarnok, a Nippon Budokan tatamiján?
– Az van bennem, hogy legyünk már ott és csináljuk! Ugyanakkor nem túl akarok lenni az olimpián, hanem megélni és élvezni minden pillanatát. De az izgatottság mellett persze türelmes is vagyok, tudom, mindennek eljön az ideje. A felkészülésem szempontjából azt mondhatom, már készen állok, csak egy-két dolgot kell egy kicsit leporolni, s erre a porolásra éppen elegendő a hátralévő időszak. Július 17-én utazunk Tokióba, szinte az utolsó pillanatig edzőtáborban készülünk, amit szintén jónak tartok, hiszen kicsit zártabb közegben leszünk, így elkerülhető a felhajtás körülöttünk. Egyébként ebből a szempontból kicsit más ez az olimpia előtti időszak, nem tudom, a pandémia vagy a labdarúgó Európa-bajnokság miatt, de most nincs rajtunk annyira a reflektorfény, nem zargatnak minket az esélylatolgatással, a vágyakkal, és nekem nem is kell a vállamra ez a pluszteher. Ebből a szempontból is megfizettem a tanulópénzt Rióban, az első olimpiámon... Most szeretném ennek az olimpiának minden »rendkívüliségét« elengedni, és úgy készülni, mint a többi versenyemre. Az elmúlt tíz évem talán már elegendő arra, hogy jól kezeljem ezt a helyzetet.

– Ez a tíz év elegendő volt arra is, hogy feltérképezze az ellenfeleket?
– Egyvalakivel nem csaptam össze még, a fiatal grúz Lasa Bekaurival. A mezőny kilencvenöt százalékával küzdöttem már, mindenkiről tudok nagyjából mindent – nyilvánvalóan ők is rólam, ezért is kell változatosan dzsúdózni. Az ellenfeleim között van, akivel szemben nagyon jó a statisztikám, és akad olyan is, aki egyáltalán nem fekszik nekem, de meg kell oldani ezeket a helyzeteket is.

– Meg szokta nézni a sorsolását?
– Mindig megnézem és levezetem az ágam. Sokan babonásak és nem akarják tudni, kivel kezdenek, milyen ágra kerültek, mert túl sokat agyalnak azon, mi vár rájuk, s mire odaérnek a küzdelemhez, már el is fáradtak. Nekem inkább az információhiány és a sok kérdőjel a fárasztó, sokkal jobb, ha szépen, tudatosan végigveszem az ágam.

– Mit szeret, ha bravúrgyőzelmekkel kell végigmenetelnie a versenynapján, vagy ha a „döntős blokkig” hoznia kell a kötelezőt gyengébb ellenfelek ellen?
– Nehéz kérdés ez. Szeretem mindkettőt, de valahogy jobban örülök, ha a papírforma alapján nehezebb, nekem kevésbé fekvő cselgáncsozókon át vezet az út. Bár a mai dzsúdóban semmi sem könnyű... Már nincs olyan, hogy papírforma, a világranglistás helyezés csak egy szám, a valóság ott, a szőnyegen mutatkozik meg.

– Nem félek kimondani: érmet akarok. Talán jobb is ez a felfogás, mintha elbújnék a saját elvárásaim elől. A tudásom legjavát akarom nyújtani Tokióban, és valóra váltanom az álmomat.