Tokió 2020: Megvan az első, jöhet a következő, a következő, a következő – Milák

– Elszakadt... – lépett be a vegyes zónába Milák Kristóf, kezében egy elszakadt úszónadrággal.

– Mi történt?
– Nem várt eset történt, megtanultam, hogy éles helyzetekben bármi megtörténhet, erre érdemes készülni. Bár nem tudom, hogy hogyan lehet készülni erre... Szóval, az történt, hogy a last call room előtt elszakadt a fürdőnadrágom. Illetve, nem is: ott vettem észre, hogy nincs nálam az akkreditációs kártyám, és mikor visszaszaladtam érte, akkor szakadt el a nadrágom. Így aztán két gatyával mentem a last call roomba, ott öltöztem át.

– Ettől volt sokkal feszültebb a bevonuláskor, a rajtnál, és tulajdonképpen végig, a kétszáz pillangó során?
– Igen.

– Ennyire idegesítő egy ilyen malőr?
– Befolyásoló tényező, ez egyértelmű: olyan sok időt elpazaroltam a gatyaváltásra, hogy már akkor tudtam, ez nem lesz meg.

– Mármint a világrekord?
– Igen, a rajt előtt már csak az volt bennem, ússzuk le a döntőt. Úgyhogy ezt a kétszáz métert csak leúsztam. Az a baj, hogy ezek a nüanszok rányomják a bélyeget mindenre, kiesel a fókuszból, és oda minden.

– Azért nincs oda! Vagy csalódott?
– Nem. Ez most így sikerült. A döntő után akadtak, akik azt mondták, ne bánkódjak, hiszen jövő héten Kecskeméten, vagy bárhol úszhatok világcsúcsot, ha szeretnék.

– És ezzel semmi újdonságot sem mondták, hiszen ezt tudja.
– Tudom.

– Ezúttal az volt a legfontosabb, hogy meglegyen az olimpiai bajnoki cím. Az első. Meglett.
– Valóban, megvan az első, jöhet a következő, a következő, a következő és így tovább.

– Ez volt az aranyérem, amelyet már hónapokkal ezelőtt tulajdonképpen mindenki a nyakába akasztott – mikor tudta, érezte, hogy tényleg meglesz az elsőség?
– Nem foglalkoztam azzal, hogy mindenki toronymagas esélyesnek kiáltott ki, csak a saját dolgommal törődtem, semmi mással. Azért annak nagyon örülök, hogy mindenki ennyire előre látja a történéseket... Hogy én mikor éreztem először, hogy meglesz az arany? Elárulhatnám, mikor éreztem először ezt, de nincs értelme. Felesleges. Ennél sokkal fontosabb, hogy én ugyanolyan komolysággal álltam ehhez a döntőhöz, mint eddig minden úszásomhoz. Odatettem magam, és ki is úsztam magam: megtettem mindent a sikerért, és tényleg nem lehetek szomorú, mert az olimpiai bajnoki cím megvan – később majd lehet az időeredményeket kergetni.

– Bár az előbb cáfolta, mégis: nehéz nem észrevenni, hogy a legcsalódottabb olimpiai bajnokkal állunk szemben...
– De tényleg nem vagyok csalódott. Most már, hogy itt van az érem a kezemben, még jobb állapotban vagyok – ránézek, és az olyan jó érzéssel tölt el.

– Van súlya az aranynak?
– Van bizony! Körülbelül akkora, mint amekkora erőt és energiát fektettek belém azok az emberek, akik támogattak az utamon, és segítettek idáig eljutni.

– Sokan voltak?
– Sokan, tényleg sokan. Sorolhatnám őket persze, de még van dolgom ezen az olimpián, és ha mindenkiről beszélnénk, itt ülnénk napestig. Az biztos, hogy a szüleim érdemlik meg legjobban ezt a köszönetet, ők indítottak el az úton, hiszen például édesanyám szeretete, törődése, odafigyelése nélkül nem tartanék itt – az biztos, mindig tudni fogom, honnan is jöttem. De hálás vagyok a csapattársaimnak, hiszen nagyon sokat segítettek a felkészülés során, és hálás vagyok az edzőmnek, a nevelőedzőmnek is.

– A lelátón is ott volt majdnem a teljes magyar úszócsapat: bár nézők nem voltak, azért át tudta magát adni az ünneplésnek az eredményhirdetés alatt?
– Az úszócsapatunk kitett magáért, remek érzés volt, hogy aki csak tudott, eljött az uszodába – tényleg sokan voltak! És olyan jó volt látni a magyar zászlót a kezükben!

– Azt tudja, hogy a Magyar Úszószövetség margitszigeti székházában is sokan gyűltek össze, hogy közösen nézzék meg a kétszáz pillangó fináléját?
– Ezt nem tudtam, de amúgy abban reménykedtem, hogy sokan szurkolnak nekem Magyarországon, hogy minél többen felkelnek, sőt, talán le sem fekszenek.

– Amikor elhatározta, hogy komolyabban veszi az úszást, álmodott arról, hogy ilyen gyorsan ilyen magasra jut?
– Ebben az eredményben tizenöt év munkája van benne, az nem rövid idő. Amikor az osztálytársaim azon gondolkoztak, hogy milyen szakmát tanuljanak, vagy melyik gimnáziumot válasszák, én már tudtam, hogy nekem egy ideig az úszás tölti majd ki az életemet. Kicsit másként alakult az életem, mint az övék.

– Elég jól alakult...
– Nem mondom, hogy nem. Én mindig is büszke voltam az életemre, arra, amit elértem, és amikor azt kérdezték, cserélnék-e valakivel, mindig azt feleltem, senkivel sem – nekem jó a saját életem, szeretem. Meg aztán úgy gondolom, mások sokkal inkább cserélnének velem. De ők is csak azért, mert ennek az egésznek csak egyetlen szeletét látják. Ezt itt, az aranyérmet. Mindenkinek ajánlom, hogy csak egyetlen napomat kövessen végig – uszodában és azon kívül.

– Sohasem tagadta, hogy néha kihagy edzéseket. Tegye a szívére a kezét: ebből a szempontból mennyire volt jó gyerek az elmúlt néhány hónapban?
– Ööö... Következő kérdés...?

– Akkor lapozzunk: sokat nem pihenhet, hiszen csütörtökön már a száz pillangó előfutamában van jelenése – időeredményben vagy helyezésben gondolkodik?
– Helyezésben, bár elég ciki lenne 51-es időt úszni... A gatyám már elszakadt a kétszáz pillangó előtt, csak nem esik meg ugyanez még egyszer. Azt azért nagyon remélem, hogy nem ez az arany lesz az egyetlen érmem itt, Tokióban.

– A száz pillangó után pedig jöhet a várva várt pihenés?
– Az a célom, hogy eljussak a száz pillangó döntőjéig itt, Tokióban, és persze hogy ott ússzak egy jó, aztán pedig két hónapra elvonulok, még vizet sem akarok látni – csak szólok, hogy hagyjon mindenki békén két hónapig. Utána visszatérek az uszodába, és akkor gondolkozom el majd azon, hogyan tovább.