Tokió 2020: amikor tízet számoltak ránk Japánban...

Nagy várakozás előzte meg a magyar csapat szereplését az első ázsiai olimpián, a sportolóink számára az előző két olimpia ugyanis nem egészen úgy sikerült, ahogyan azt a közvélemény várta. A 16 aranyat hozó 1952-es Helsinki játékok után, a levert 1956-os forradalom árnyékában, Melbourne-ben 9 aranyéremig jutottak versenyzőink, ami – főleg mai szemmel nézve – nem volt kudarc, de a szurkolók eredetileg a helsinki szereplés megismétlését, vagy túlszárnyalását remélték, ehhez képest számos favoritunk csak árnyéka volt önmagának, vagy el sem indult a versenyeken.

A forradalom bukása utáni menekülthullám pedig az eredményességen is meglátszódott, hiszen négy évvel később, Rómában „csak” hat aranyéremig jutottak versenyzőink, ami akkor egyértelmű kudarcnak számított.

A XVIII. nyári olimpiai játékok október 10-én kezdődtek, de az első magyar aranyéremre egészen a hatodik napig kellett várni, igaz, akkor mindjárt kettő is összejött.

A római olimpián duplázó öttusázóink az előző évben megnyerték csapatversenyt, egyéniben pedig Balczó András bizonyult a legjobbnak. Igen ám, csakhogy őt és az aranyérmes trió másik tagját, Móna Istvánt idehaza eltiltották, ezért nem utazhattak a japán fővárosban, ahol a később még olimpiai és három vb-aranyat nyerő hármasból csak Török Ferenc képviselte színeinket, rajta kívül öccse, Ottó és a Rómában győztes csapat tagja, Nagy Imre alkotta a csapatot, amely végül bronzérmes lett, Török Ferenc azonban egyéniben legyőzhetetlennek bizonyult.

Ugyanezen a napon rendezték a női tőrvívók egyéni küzdelmeit is, amelynek egyik favoritja az előző évben világbajnoki aranyig jutó Rejtő Ildikó volt, aki végül Tokióban is a dobogó tetejére állhatott, sőt, két nappal később társaival, Ágoston Judittal, Dömölky Lídiával, Juhász Katalinnal és Marosi Paulával a csapatversenyt is megnyerték.

Vívóink számára egyébként azóta is ez az olimpia a csúcs, hiszen a két női tőröző szám mellett Pézsa Tibor kard egyéniben diadalmaskodott, míg a Bárány Árpád, Gábor Tamás, Kausz István, Kulcsár Győző, Nemere Zoltán összeállítású párbajtőrcsapat a fegyvernem első magyar olimpiai aranyát szállította. Azonban így sem volt teljes vívóink öröme, mert 1928, azaz hét olimpiai bajnoki cím után éppen itt tört meg a magyar kardcsapat hegemóniája, mi több, a mieink még a dobogóra sem állhattak fel.

Birkózóink is nagyszerű olimpiát zártak, hiszen három ezüstérem után Polyák Imre Tokióban végre a dobogó tetejére állhatott a kötöttfogásúak 57 kg-os súlycsoportjában, míg a nehézsúlyúaknál Kozma István bizonyult a legjobbnak, aki négy évvel később megvédte címét, azonban sajnos 1970-ben egy autóbalesetet követően elhunyt.

Jól szerepeltek sportlövőink, egy akkor még ismeretlennek számító 22 éves versenyzőnek, bizonyos Hammerl Lászlónak köszönhetően, aki a kisöbű sportpuskások 60 lövéses fekvő testhelyzetű versenyszámát nyerte meg, míg összetettben bronzérmes lett. A későbbi szövetségi kapitány aztán 1968-ban egy máig is érthetetlen döntésnek köszönhetően nem védhette meg címét és szorult a második helyre.

A maradék két aranyérmen pedig két csapatunk osztozott. Vízilabdázóink szinte reménytelen helyzetből lettek olimpiai bajnokok. Az akkori lebonyolítás szerint ugyanis nem klasszikus döntőt rendeztek, hanem négyes körmérkőzésre került sor, ahol a jugoszlávok elleni 4:4 után az olaszokat csak 3:1-re sikerült legyőzni, így a szovjetek ellen háromgólos sikerre volt szükség. Csakhogy két negyed után a szovjetek vezettek 2:1-re, s a következő játékrész után is csak 2:2-t mutatott az eredményjelző. Az utolsó negyedet azonban a mieink parádés játékot bemutatva 3:0-ra nyerték, így végül „a sírból hoztuk vissza ezt a mérkőzést”…

Labdarúgó-válogatottunk hibátlan teljesítménnyel jutott el az aranyéremig, miután Marokkót 6:0-ra, Jugoszláviát 6:5-re, Romániát 2:0-ra, Egyiptomot 6:0-ra győzte le, s a döntőben Csehszlovákia ellen nyert 2:1-re. A torna gólkirálya Bene Ferenc lett, aki 12 gólt szerzett: Marokkó ellen mind a hatot ő szerezte és a döntőben is betalált.

Ami a mieink további szereplését illeti: atlétáink és súlyemelőink is remekül szerepeltek, hiszen előbbiek három ezüstérmet és egy bronzérmet, utóbbiak eggyel kevesebb második helyet szereztek. Tornászaink is begyűjtöttek egyet-egyet mindkét medálból, míg egy ezüst kajakozóinknak is jutott, azonban ez már akkor is kudarcnak számított tőlük.

Ez a teljesítmény az éremtáblázat hatodik helyére volt elég az Egyesült Államok, a Szovjetunió, a házigazda Japán, az egyesített német csapat és Olaszország mögött (utóbbi kettő csak több ezüstérmével előzte meg a mieinket), s ez a szereplés helyreállította magyar sport renoméját.