„Páros” interjú Mohamed Aidával és három „csapattársával”

– Mit szól hozzá, ha azt mondom, Mohamed Aida egyedüli magyarként immár hétszeres olimpikon?
– Bevallom őszintén, most csalódott vagyok, úgy gondolom, ebben a csapatban több volt – válaszolta a 7. olimpiáján szereplő Mohamed Aida. – Bíztam benne, hogy szebb helyezést érünk el. Az olaszok ellen nagyon jól küzdöttek és helytálltak a lányok, a Kanada elleni mérkőzés viszont elszomorított.

– Az egyetlen önnek jutó asszóban itt a végén jól vívott.
– Nekem most ennyire volt lehetőségem...

– Van olyan a korábbi olimpiákból, amely különösen közel áll a szívéhez?
– Biztos, hogy nem ez lesz az. A koronavírus és a körülmények miatt a felkészülésünk is nehézkesen alakult. Minden korlátok közé volt szorítva. Az egyik kedvenc Sydney volt, az egész közeg rendkívül szabad volt.

– Nem lehetett nem észrevenni, hogy sokszor a többiektől külön mozgott. Az előzmények ismeretében menyire érezte magát kívülállónak?
– Inkább az olimpia előtt volt nehéz, mire elindult a verseny, már megszoktam a helyzetet.

– A közös cél sem kovácsolta össze a csapatot?
– A csapatmunkánk meglehetősen szakmai alapokra helyeződött, és ebben ki is merült a kapcsolatunk.

– Mikor utazik haza?
– Két nap múlva hagyjuk el a falut, és még két napig egy külső szálláson leszünk, utána indulunk. Természetesen már hiányzik a családom, ilyen sokat nem igen voltam távol tőlük. Igyekszünk minél többet beszélni, tulajdonképpen három időzónát kell összehangolnunk, de a gyerekek megértették, hogy nekem fontos volt az olimpiai szereplés.

INTERJÚ A „CSAPATTÁRSAKKAL”

– Szépségtapasznak jó lehet az utolsó, Egyiptom ellen megnyert meccs?
Kreiss Fanni: Azt nem mondanám. Ez volt az az asszó, amelyet mindenképpen hoznunk kellett, ezzel csak a minimumot teljesítettük.

– Éreztek nyomást amiatt, hogy első olimpiájukon szerepeltek?
Pásztor Flóra: Szerintem ezzel nem volt gond, ilyen téren helytálltunk, viszont több volt ebben a csapatban. Sajnos csak a kötelezőt hoztuk, bravúrt nem tudtunk csinálni.

– Az olaszok elleni eredmény tulajdonképpen papírformának nevezhető, a Kanadától elszenvedett vereség viszont fájó pont lehet.
Pásztor: Kanada egy erős csapat, nagyon elverte például Japánt, ezért nem szégyen tőlük sem kikapni. Ha nincs Fanni sérülése, és kicsit jobban vívunk, az a meccs meglehetett volna.

– Az utolsó asszó után hosszan ölelkeztek hárman a pást mellett. Mi minden volt benne ebben a mozdulatban?
Kondricz Kata: Hosszú és fárasztó időszakot zártunk le, igazából fejben is eléggé elfáradtunk. Már a kvalifikációt sem volt egyszerű megszerezni, sok minden jó és rossz történt alatta. Ezzel az öleléssel fejeztük ki, hogy együtt csináltuk végig, egymást támogatva.

– Ha már a nehézségeket említette: a csapatösszeállítás körüli vita mennyire nyomta rá a bélyegét a felkészülés hajráját?
Kreiss: Nem feltétlenül a felkészülést zavarta meg. Ezzel együtt úgy gondolom, ha Lupkovics Dóra van itt, talán más felállásban tudtunk volna vívni. Nem biztos, hogy jobb eredmény a vége, de talán segített volna.

– Miután meglett a végleges utazók névsora, nem húztak egy vonalat, hogy akkor innentől megpróbálnak négyen csapatként együttműködni?
Kreiss: Nem, mert ez nem így működik. Nem minden esetben szentesíti a cél az eszközt. Mindenki a körülményekhez képest készült, de nem mondom, hogy ezért kaptunk ki.

– Dühösek emiatt valakire?
Kreiss: Erre nem szeretnék válaszolni.

– Összességében milyen élményekkel gazdagodtak Tokióban?
Pásztor: Büszkék vagyunk, hogy itt lehettünk és képviselhettük Magyarországot, a női tőrözőket. Már az is nagy teljesítmény volt, hogy kiharcoltuk a szereplést. Becsülettel távozunk a hetedik hellyel, mindenkinek köszönjük a segítséget.