Az én olimpiám: Megérdemeltük volna az érmet Pekingben – Pigniczki Krisztina

Mindig lehetett számítani rá, ha kellett, főszerepet vállalt, de ha csak részfeladatokat kapott, abban tette oda magát maximálisan. Bár irányítóként a pálya centrumában érezte igazán jól magát, a válogatottban sokszor balszélsőként tündökölt. Pigniczki Krisztina 2000-ben Ausztráliában a magyar kézilabdázás történetének legjobb eredményét érte el társaival az ezüstérem megszerzésével, négy évvel később, Athénban kisebb csalódás érte, 2008-ban, Pekingben ismét közel járt az éremhez.

„Az első olimpiám előtt nagy harc zajlott az utazó keretbe kerülésért, óriási izgalom övezte, kit jelöl Mocsai Lajos szövetségi kapitány a csapatba, végül az én nevem is a listára került, minden mérkőzésen szerephez jutottam, óriási élmény volt Sydney – emlékezett vissza Pigniczki Krisztina. – Én is megtapasztaltam, az olimpia atmoszférája elragadja az embert, teljesen más, mint egy világbajnokság, ahol csak az adott sportág szereplői­vel lehet találkozni, a játékokon pedig csak kapkodod a fejed a sztárok láttán. Azt hiszem, nekünk jól sikerült kezelnünk a helyzetet, remek volt a közösségünk, és nagyon erősek voltunk. A csapat ráadásul egy évvel korábban már járt a játékok helyszínén az előolimpián, így ismerte már a környezetet, volt idő egy kicsit megismerkedni Sydneyvel is, az olimpián viszont csak a kézilabda volt a fontos.”

Huszonegy év távlatából csodálatos eredmény az ezüstérem, de persze sokaknak eszükbe jut a dánok elleni döntő, amikor hatgólos vezetésről az utolsó negyedórában kapott ki a csapat, az ellenfél 14–4-re nyerte meg azt a 15 percet. Hogy mi történt, arról sokan beszéltek már, a csapat viszont felállt a padlóról és még abban az évben Európa-bajnok lett.

„Az Eb-döntő az ukránok ellen hasonlóan alakult, mint az olimpiai finálé, csak éppen hosszabbításba torkollott. Azt hajtogattuk egymásnak, hogy nem fordulhat elő ugyanaz, mint Sydneyben – mondta a Győr és a Dunaferr korábbi játékosa. – Hogy miként dolgoztuk fel, hogy elvesztettük az aranyat? Mindenki ment vissza a klubjához, ünnepeltek minket, miközben mi még szomorúak voltunk. Huszonegy év távlatából óriási boldogságként élem meg, hogy annak az együttesnek a tagja lehettem.”

Négy évvel később a magyar válogatott esélyesként utazott Athénba, Pigniczki Krisztina elmondása szerint maguk is reménykedtek, ezúttal sikerül aranyérmet nyerni. Talán ebbe is bukott bele az a csapat, mert úgy számolt, friss vb-ezüst­érmesként minden megy magától, de mentálisan nem volt elég erős a társaság, és végül csak az 5. helyig jutott:

„Az utolsó olimpiám előtt három évig nem voltam válogatott, és már édesanyaként kerültem az utazó keretbe, ajándékként tekintettem a lehetőségre. Rangidősként tudtam, nem én fogom a legtöbb percet a pályán tölteni, ezt Hajdu János kapitány közölte is velem, de a rutinommal és néhány jó szóval igyekeztem segíteni. Jó csapatunk volt, Görbicz Anita és Tomori Zsuzsanna csúcsformában játszott, ahogy Vérten Orsi vagy Bódi Bernadett is. Megérdemeltük volna az érmet, de hiányzott egy kevés plusz, úgy éreztük, a harmadik helyért egy korábbi sérelem miatt külső segítséget kap Dél-Korea... Fiatal csapatunktól szép eredménynek számított a negyedik hely.”

Pigniczki legnagyobb kincse az olimpiáról természetesen az ezüstérem, mindemellett egy fotót is nagy becsben tart: Lionel Messivel sikerült összeállni egy kattintásra Pekingben.