Az én olimpiám: Marha jók voltunk – Verrasztó Zoltán

 

Ha 1976 és úszás, akkor tuti magyar győzelem férfi 400 méter vegyesen – a szakmai vélekedés legalábbis világszerte ez volt a szám és Montreal kapcsán.

Csak aztán a valóságban minden másként történt.

„Én úgy készültem, hogy kettőt nyerek, de egyet biztosan – mondja Verrasztó Zoltán, s nem véletlenül, hiszen a montreali játékok előtt, áprilisban világcsúcsot úszott 400 vegyesen Amerikában egy nemzetközi versenyen, mögötte a második Hargitay András, a harmadik Sós Csaba lett. – Az olimpia előtt jelent meg olyan újságcikk a tengerentúlon, amelyben több amerikai szaktekintély úgy nyilatkozott, hogy előre oda lehet adni az érmeket a magyaroknak, ők meg majd osztoznak.”

Tényleg valóban minden azt ígérte, Kanadában magyar éremeső lesz 400 vegyesen, ám hogy miért nem lett semmi a diadalból, ahhoz vissza kell repülnünk az időben az olimpiát megelőző hónapokra.

„A tavasz folyamán volt egy szerencsétlen történés: kergetőztünk, én pedig beleugrottam egy szerelőaknába, annak az alján viszont fa volt, az összetört alattam, vagyis még lejjebb zuhantam, ezzel pedig beleharaptam az akna szélén körbefutó sínbe… Négy fogam letört, koronát raktak rájuk itthon – emlékezik Verrasztó Zoltán, és a pechsorozatnak még nem volt vége. – Az edzések előtt mindig játszottunk a vízben: két csapatra oszlottunk, az egyiknek át kellett vinnie egy tárgyat az egyik faltól a másikig. Mindig pankrációba hajlott a küzdelem, és engem Wladár Zoli szájon rúgott – ilyen gyakran előfordult, benne volt a játékban, a gond csak az volt, hogy épp azt a négy fogamat találta el.”

Ez már az olimpia helyszínén történt, és a két szerencsétlen eset közötti időszak sem telt el eseménytelenül, mert hiába járt Amerikába éveken keresztül Széchy Tamás és csapata azért, hogy a játékokra pontosan a megfelelő napon utazzanak el, hogy sikeres lehessen az akklimatizáció…

„Az első problémát az jelentette, hogy az Öreget kinevezték kapitánynak  – utal arra Verrasztó Zoltán, hogy onnantól Széchyt ezek a vezetői feladatok is lekötötték. – Később pedig választás elé állítottak minket, hogy vagy nagyon hamar kiutazunk, vagy csak a rajt előtt nem sokkal. Az utóbbit választottuk, ez viszont azt jelentette, hogy az Öreg belenyúlt az edzéstervbe, annyit edzettünk, hogy megbolondultunk. Az amerikai nők és férfiak külön dolgoztak, majd jöttek az angolok – mi mindhárom csapatnál többet töltöttünk a vízben…”

És ha még ez sem lenne elég, Verrasztó Zoltán esetében jött még egy nehézség:

„A kétszáz hát előtt két nappal negyvenfokosra szökött a lázam . Hamar kiderült, hogy a fogammal van gond: éjjel orvoshoz vittek, aki megnyitotta a koronát, kiengedte a gennyet – csakhogy tampont tett rá. Átmenetileg ugyan lement a lázam, de a tampon elzárta a kivezetést, így másnap újra belázasodtam, vagyis ismét a fogorvosnál kötöttem ki. A fogamat kihúzták, én pedig ezek után nyolcadik lettem kétszáz háton.”

S bár megkérdezték tőle, ilyen előzmények után vállalja-e a négyszáz vegyest, a válasza egyértelmű volt:     

 „Ezért dolgoztam négy évet! Ám csak huszonnyolcadik lettem. Huszonkét másodperccel maradtam el az egyéni csúcsomtól, ami a világrekord volt akkoriban, ugye.”

Az az amerikai úszó pedig, aki áprilisban csak a magyarok hátát, pontosabban talpát leshette, nyert: Rod Strachan a tavasszal 4:33-at úszott, az olimpián pedig 4:23-at.

„Sós Csaba szokta mondani, hogy a három amerikai srác négyszáz vegyesen többet javult a versenyre, mint a teljes amerikai csapat rajtuk kívül – összegez Verrasztó Zoltán, és az utolsó mondata előtt nagyot sóhajt: – Rossz érzés visszagondolni 1976-ra, kiráz a hideg, ám elfelejteni sem lehet. És persze azt sem, hogy tényleg marha jók voltunk.”