Az én olimpiám: Klampár Tibor a bronzot és az életjáradékot is elbukta

Hosszú várakozás után, az 1988-as szöuli olimpián került be a játékok programjába az asztalitenisz, emiatt a hetvenes évek végének és nyolcvanas évek elejének nagy generációjából Jónyer István és Gergely Gábor lecsúszott a lehetőségről, ám a 35 esztendősen a világranglistán még mindig a legjobb 16 között jegyzett Klampár Tibor gond nélkül kvalifikálta magát.

„A mai napig előttem vannak a verseny legfontosabb pillanatai – idézte fel a Szöulban történteket Klampár Tibor. – Nyolcas csoportokban kezdtünk, de már ott nagy volt a csata, mivel csak az első és a második helyezettek jutottak tovább a nyolcaddöntőbe. Végül Csiang Csia-liang mögött zártam, a csoportdöntőben a kínaitól 3:1-re kaptam ki.”

Klampár ugyan némi visszafogottsággal beszélt arról, hogy csak a nála 11 évvel fiatalabb kínai tudta megelőzni, de tegyük gyorsan hozzá, közben olyanok végeztek mögötte, mint a későbbi egyéni világbajnok francia Jean-Philippe Gatien és az ugyancsak néhány évvel később egyéni Európa-bajnoki címet szerző belga Jean-Michel Saive, ráadásul a magyar klasszis a teljes asztalitenisz-mezőny legidősebb indulója volt.

Az egyenes kieséses szakasz sem tartogatott kisebb kihívásokat, a nyolcaddöntőben az osztrákok Kínából honosított klasszisát, Ding Yit verte – aki nem mellesleg akkoriban Ausztriában csapattársa volt – majd következett a kínai Cseng Lung-can.

„Óriási meccs volt – mesélte Klampár. – Előbb 1:0-ra én vezettem, majd 2:1-re a kínai, de egyenlítettem, így következett a döntő játszma. A hajrában 20:17-em volt, Csen azonban feljött 20:19-re. Az utolsó labdamenetnél falsot pörgettem, a kínai magasra droppolta vissza, én pedig csak arra figyeltem, nehogy elrontsam a ziccert. A hasára ütöttem a labdát, amivel már nem tudott mit kezdeni. Talán mondanom sem kell, mennyire megkönnyebbültem.”

Ezzel tehát már legjobb négy között volt, s a fináléért ugyan a dél-koreai Kim Ki Tek 3:0-ra nyert, ez a párharc sem volt annyira egyértelmű, mint ahogyan azt az eredmény mutatja – legalábbis az eleje.

„Az első szett 14:6-os vezetésről ment el, ami kicsit megviselt, elgondolkoztam, s mire észbe kaptam, már vége is lett a meccsnek. A dél-koreainak óriási segítség volt, hogy a csarnokban lévő tízezer hazai néző mind neki szurkolt.”

És ekkor jött a csavar, ami mai napig fájó pont Klampár Tibor életében. Több más sportághoz hasonlóan az asztaliteniszben is hagyomány, hogy nagy világversenyeken nem játszanak a harmadik helyért, mindkét elődöntő vesztese bronzérmet kap. A pingpong olimpiai premierjén azonban máshogy gondolták a szervezők, kiírták a bronzmeccset, amelyen Klampárnak a svéd Erik Lindh ellen kellett asztalhoz állnia.

„Jól kezdtem, az első játszma simán az enyém lett, sőt a másodikban is sokáig vezettem. Biztos vagyok benne, ha elhúzok 2:0-ra, onnan nem jött volna vissza a svéd. Így viszont az övé lett a bronz, én pedig a negyedikként végeztem, amire harmincöt évesen büszke lehettem, de sajnos ettől még lecsúsztam az olimpiai érmeseknek járó életjáradékról, ami nagyon jól jönne, mert igencsak alacsony a nyugdíjam.”

Nem meglepő, hogy Klampár igazságtalannak érzi a helyzetet, pláne, hogy négy évvel később, 1992-ben a sportág hagyományaihoz igazították a lebonyolítást, azaz Barcelonában már nem játszottak a harmadik helyért, két bronzérmet osztottak ki…