Döntésre várva

Döntésre vár az ország futballt szerető része, Dárdai Pál döntésére. Az ideiglenesen kinevezett szövetségi kapitány az általa megszerezhetőnek tartott maximummal, hét ponttal zárta az Eb-selejtező három meccsét (ehhez társult időközben az oroszok elleni találkozó).

A labdarúgó társadalom szinte megváltóként tekintett rá, holott egész lénye azt sugallta, a futball egy egyszerű játék. Fontos, persze hogy fontos, komolyan kell venni, de nem élet-halál kérdése. Nem részletezem, magyarországi tevékenysége nyitott könyv – leszámítva, hogy Telkiben mit mondott játékosainak, mert az inkább csak sejthető, a látottak alapján a kapitány szót értett velük. Irányításával a csapat elérte, amit Csányi Sándor MLSZ-elnök Dárdai kinevezésekor úgy fogalmazott, „visszakapaszkodunk a remény tartományába”. Visszakapaszkodtunk, a nagy kérdés, hogyan tovább? Pontosabban kivel.

Dárdai Pál kinevezésekor tisztázta, a hátralévő három (négy) mérkőzésre szerződött, úgy számoljanak vele. Ez a tény lehetőséget ad(ott) a szövetségnek, hogy Dárdai árnyékában, nem kapkodva tárgyalásokat kezdjen a potenciális kapitányjelöltekkel. Az eredeti terv nem módosult, igaz, egyre többször elhangzott, a felek (Dárdai, MLSZ) még asztalhoz ülnek. A szövetség nyilván azzal a reménnyel, hogy folytatásra bírja Palit, aki erre kategorikusan nem mondott nemet, igaz, korrekt módon rendre az eredeti időtartamot említette, majd talán a növekvő közakarat hatására egyre sűrűbben hivatkozott családjára. S nem utolsósorban munkaadójára, a Herthára.

S ez utóbbi tényező korábban mintha elsikkadt volna. A berlini klub annak ellenére nem vétózta meg edzője „kölcsönadását”, hogy munkahelye a német fővároshoz köti, továbbá nem csupán egy korosztályt visz, hanem az utánpótlásban folyó munka egészéért felelős. Egyszeri lehetőségről volt szó, a vezetőség azért sem zárkózott el, mert alkalmazottja még a klub játékosaként példamutató karriert futott be, ráadásul esetében nem is a karrier volt a hangsúlyos, hanem inkább a példamutatás. Ami a németeknél talán fontosabb is. A klub vezetősége úgy is gondol(hat)ta, ezt a rövid időt akár mindkét fél guggolva is kibírja.

Kibírta.

Valószínűleg Dárdai jól ismeri a kinti viszonyokat, innen, Budapestről nézve nem reszkíroznám meg, hogy feltegyem a kérdést, hogy az Eb-selejtező végéig meghosszabbítható-e a kétlakiság. Nem mintha nem lennék bátor, de ott komolyan veszik a futballt, talán elsőre is nagyot néztek, amikor Dárdai előállt a farbával, de ezzel együtt elnézték. Nem biztos, hogy másodszorra ezzel elő lehet jönni Németországban.

Az eddig komolynak tartott partner egy pillanat alatt komolytalanná válhat. Most persze lehetne arra hivatkozni, amíg hozza az eredményeket, addig a Herthánál nem foglalkoznak azzal, hogy „gebinben” a magyar válogatott szövetségi kapitánya is. Ám figyelemre méltó volt a Hertha menedzsere, Michael Preetz korábbi nyilatkozata, aki már akkor lezártnak tekintette a Dárdai magyarországi szerepvállalását, alig hogy az elkezdődött. Félreérthetetlenül fogalmazott, egyszeri, kivételes alkalomról van szó, a menedzser szavai azt tükrözték, fel sem vetődik benne a folytatás lehetősége. Lévén Dárdai a Hertha alkalmazásában áll, fizetést kap a munkájáért. Ezt nem mondta ki, de éreztette. A közelmúltban érdemes volt odafigyelni idősb Dárdai Pál véleményére is. Hangsúlyozta, fia maga dönt, de ha rá hallgat, visszamegy a Herthához.

De vajon mit veszthet maga az érintett akkor, ha feladva berlini állását, a magyar válogatott szövetségi kapitányának szerződik? Sokat. S nem elsősorban anyagilag. Még nincs pro-licence, ha eljön Berlinből, gyakorlatilag kikerül a német futball vonzásából, feladhatja álmait, hogy valaha is edző legyen a Bundesligában, majd idővel visszatérjen a magyar válogatotthoz. Mert lehet ugyan, hogy a közeljövőben sikeres lesz a nemzeti csapatnál, de ettől még nem fogják a Bundesligába hívni…

Bármilyen furcsán hangzik, de ha a válogatott mellett dönt, megtörik a karrierje, vagy ha úgy tetszik, pályaíve. Abban az értelemben biztosan, hogy mi lesz a kapitánykodás után, mert az is véget ér egyszer. Ám tételezzük fel, hogy Dárdai nem adja fel a sikeres antré adta lehetőséget a válogatottnál. Viszont sokkal tevékenyebb ember ő annál, hogy csupán az edzőtáborozások előtt és alatt foglalkozzon a futballal.

Legalább ennyire döntő érv a Berlinben maradás mellett a családja. A három kamasz lurkónak szüksége van apára. De rendben, ez is zökkenőmentesen működne a kapitánykodás mellett. Viszont a kétlakiság elkerülhetetlen, nem elsősorban a gyerekek iskoláztatása miatt, hanem oda köti őket a futball. Mindhárman tehetségesek, de ha nem is lennének azok, a német utánpótlás-nevelés nagyobb garancia a fejlődésre, mint az itthoni. Mert odáig rendben van, hogy Dárdai kockáztat, de annyit mégsem kockáztathat, hogy fiaiból ne legyen jó megélhetést biztosító profi státusú futballista Németországban.

Dárdai döntéséről sok szó esik, de arról annál kevesebb, hogy nélküle miért nem folytatható az általa indukált pozitív folyamat? Nyilván kényelmesebb megoldás azt várni, egy ember oldja meg a helyzetet, az fel sem vetődik, hogy nélküle az általa korábban irányított csapat tagjai lépjenek ki a komfortzónájukból, mint azt Dárdai kapitánysága alatt tették. Majd' minden labdarúgó elmondta, a kapitány maradásáért is játszik. Holott a válogatottbeli alázat kötelességszerűen elvárható. Dzsudzsák Balázsnak korábban sem tiltotta meg senki, hogy vezéregyéniség legyen – ahogyan egyik játékosunknak sem.

Jó, értem én, Dárdai közel áll a jelenlegi csapattagokhoz, akik mégis felnéznek rá. Azt is megértem, hogy Pintér Attilára nem néztek fel, de ne a futballisták privilégiuma legyen, kiért mennek tűzbe. Ez alapjában véve „munkahelyi kötelesség”. Másrészt a kerettagok azonnal „leveszik”, ki ért jobban a szakmához, ki kevésbé. Miért van az, hogy Dárdai megtalálja a megfelelő embert a posztra, más nem? Csak ő volt képes megfelelő taktikát kidolgozni erre a játékosanyagra? A kérdések még sorolhatók, szinte ahány írás, hozzászólás, annyi felvetés.

Nekünk most az lenne a legjobb, ha maradna. Neki nem biztos...