Lenullázva

Azt lassan megszoktuk, hogy a környező országokban a futball színvonala magasabb, mint nálunk, azt pedig lassan meg kell szoknunk, hogy már a jelentős futballesemények rendezéséről is lemaradunk. Ebben is megelőztek minket: a 2012-es Európa-liga-döntőt Bukarestben rendezik, a 2013-as Szuperkupa sorsa pedig Prágában dől el.

Noha a közelmúltban – az osztrákokkal és a horvátokkal közös (sikertelen) Eb-rendezésre pályázást követően – történtek erőtlen próbálkozások, hogy rangosabb futballeseménynek adjunk otthont, a törekvések csupán a vágyakozás szintjén maradtak. („De jó lenne BL-döntőt rendezni!”) A nekibuzdulás rögtön lelohadt, mivel nincsen rendezésre alkalmas stadionunk – mint ahogyan lassan az is szégyenszámba megy, hogy a nemzetközi kupában induló csapataink megfelelő létesítmény híján hazai meccseiket is gyakran idegen pályán játsszák.

Irigykedhetünk most Bukarestre és Prágára, utóbbi város rendezése nem is meglepetés, Csehország presztízse az Európai Unióban jóval nagyobb, mint a többi egykori szocialista országé. S noha ezzel még nem hullott volna a cseh szövetség ölébe a rendezési jog, a presztízs az UEFA-nál is számít. Valamiféle rosszul értelmezett nemzeti büszkeség okán hihetjük csak azt, hogy ha mi pályázunk valamire, azt az illetékesek komolyan is veszik – mi pedig értetlenül vesszük tudomásul, ha lenulláznak, s ehhez fals magyarázatokat gyártunk, lásd a sikertelen Eb-pályázatok utáni magyarázkodás.

Noha egy stadiont gyorsabban fel lehet építeni, mint egy ország futballját teljes keresztmetszetében fejleszteni, csupán az Újpest, a Videoton és a Győr mondhat magáénak hazai mércével mérve korszerű otthont, de nemzetközi kupadöntő rendezése az említett létesítményekben sem jöhet szóba. Most, hogy az október 11-i magyar–finn Eb-selejtező másnapján elkezdődik a Puskás Ferenc Stadion bontása, s egy új létesítmény felhúzása, még az is megtörténhet, hogy Budapest hamarabb lesz nemzetközi kupadöntő színhelye, mint hogy a magyar válogatott kijut Eb-re vagy vb-re. A Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnál elkülönítettek 500 millió forintot erre a célra, tehát a munkálatok nem csak verbálisan kezdődhetnek meg. Budapesten csupán az új létesítmény lehet versenyképes, az FTC 1974-ben átadott stadionja igencsak lelakott. Az 1999 és 2001 között átépített Megyeri úti létesítmény befogadóképessége (13 501) erősen behatárolja a lehetőségeket.

Megpecsételődött tehát a jó öreg Puskás Ferenc Stadion (leánykori nevén Népstadion) sorsa. Az 1953-ban átadott létesítmény a maga korában betöltötte szerepét, de hiába toldozták-foltozták, ma már nem felel meg a statikai követelményeknek, s esztétikailag sem „trendi”.

Noha jócskán változott a világ, meggyőződésem, ha jó futball lenne Magyarországon, kis túlzással senkit sem érdekelne, milyen lepukkantak a hazai stadionok. Persze manapság a korszerűtlen pályákra, rossz futballra képtelenség kicsalogatni a nézőket, de ha van minőség, a körülményeken könnyebb átlépni. Sosem felejtem el, a hatvanas-hetvenes években a Népstadion rangadói, válogatott meccsei előtt a szoborparkban, nem éppen emberléptékű „műalkotások” között melegítettek a csapatok. De kit érdekelt ez! Még ma is érzem az orromban a bemelegítő kenőcs édeskés-csípős szagát, a fű illatát, magam előtt látom a tőlem karnyújtásnyira gimnasztikázó futballistákat, akiket senki sem pocskondiázott. Már hallatszott a szurkolók moraja (igen, akkoriban telt házas meccsek voltak), aztán jöhetett a játék.

A régi szép idők elmúltak, ezt az időszakot visszaidézni lehet, visszacsinálni nem. A korszak egészét tekintve talán jobb is, de nehéz azzal szembesülni, hogy mindent szinte a nulláról kell kezdeni.

Mert egyelőre se futballunk, se stadionunk.