Tenisz: Talán most már elmondhatom, valamit letettem az asztalra – Marozsán Fábián

 

– Hogyan kezdődött a pályafutása?
– Csak azért kezdtem el teniszezni, mert valamit sportolni akartam, aztán annyira élveztem, hogy végül mást ki sem próbáltam. Úgy kilencéves lehettem, amikor először indultam versenyen, csúnyán ki is kaptam… – emlékezett vissza Marozsán Fábián az első lépésekre. – Későn érő típus vagyok, mostanra tűnt el az az egy-két éves lemaradás, ami korábban megvolt a társaimhoz képest, nem voltam valami erős és nem volt kimagasló a kondim sem. A korosztályom itthon már nem, de nemzetközi szinten még mindig kicsit előrébb tart.

– Mostanra azért biztosan megfogalmazódtak önben konkrét célok is…
– Persze, hiszen ez már nemcsak hobbi, hanem munka is. Minden teniszező álma, hogy top százba kerüljön a világranglistán, de egyelőre most az a nagy célom, hogy jövőre Grand Slam-versenyen tudjak játszani – az Australian Open selejtezőjében már valószínűleg ott lehetek. Már az idén is szerettem volna a US Openen pályára lépni, ehhez kétszázharmincon belül kellett volna lennem, amiről éppen csak lecsúsztam. Ez néhány napig nagyon rosszulesett, de aztán megráztam magam – épp abban az időszakban gyengébbek voltak kicsit a challengertornák, úgy voltam vele, ezt ki kell használni, hogy közeledjek a kétszázhoz. Sikerült is megszerezni az első tornagyőzelmemet Banja Lukában. Arra ezen a trófeán túl is pozitívumként tekintek, hogy a legjobb kétszázba kerültem, szép sikereket értem el egész évben. Még ha néhány pontot nem is tudok esetleg megvédeni, akkor sem csúszok majd ki a kétszázból.

– És ha az egész pályafutását tekinti?
– Mindenképpen szeretnék játszani mind a négy majortornán – a selejtezőhöz kétszázban kell maradnom. Persze nem ez a végállomás, most közelebb kell kerülnöm a százhuszadik-százharmincadik helyhez, úgy már kiemelt is lehetek a kvalifikációban, és reális cél lehet az is, hogy a főtáblára kerüljek akár már jövő év végi US Openen. Emellett szeretnék több trófeát szerezni challengerszinten is – itt már nehéz előrébb lépdelni, mert magasabb pontszámokat kell szerezni hozzá egy-egy eseményen, hogy egy játékos haladni tudjon. Szeretek kisebb léptékben gondolkodni, reális célokat kitűzni magam elé. Jó lenne például még idén újabb versenyt nyerni, minél hamarabb elindulni ATP 250-es torna selejtezőjében is, ahol már szép skalpokat is gyűjthetek. Utána pedig a cél a top száz, és ha véletlenül ez már jövőre meglenne, nem fogom rá azt mondani, hogy nem kérem!

– Úgy tűnik, eddig a szervezete is együttműködő, nem lehetett arról hallani, hogy komolyabban megsérült volna.
– Lekopogom, eddig tényleg nem volt nagyobb problémám, elkerült a több hónapos kihagyás. Kisebb sérülések egy élsportolónál mindig előfordulhatnak, olyan velem is történt, hogy egy-két hetet ki kellett hagynom. Olyankor is arra törekszem azért, hogy erőnléti edzésem legyen, vagy gyógytornára járjak, ne álljak le teljesen, csak teniszezni nem szoktam. Régen sem bírtam nyugton maradni, valamit mindig muszáj volt csinálnom, de arra figyelek, hogy ne sérüljek rá az alap problémára, ne okozzak több gondot ezzel. Ha ezt fenn tudom tartani, egészséges leszek, és a csapatomban sem lesz nagy változás, akkor reális, hogy jövő évben tényleg odaérek a százhuszadik hely környékére.

– Kik egyengették az útját az első ATP-challengergyőzelemig?
– Édesapám amatőr szinten játszott, sokat láttam őt teniszezni, négy és fél évesen én is mellette kezdtem ismerkedni a sportággal. Hiába nehéz egy annyi idős kissrácot lekötni, több éven keresztül tanítgatott, tőle tanultam meg a legalapvetőbb mozgásokat, technikát, taktikát. Utána tizenhárom éves koromtól két évig Dénes Tiborral készültem Százhalombattán, végül Babos Csaba figyelt fel rám, azt mondta, hogy lát bennem fantáziát, így kerültem az MTK-hoz, ahol profi körülmények között tanultam meg, mi is az igazán kemény munka. Most a Győri Teniszklub igazolt játékosa vagyok, és már három-négy éve Palágyi Miklóssal készülök.

– Ezek szerint nagyjából kétévente edzőt váltott, amióta komolyabban teniszezik.
– Rossz volt az állandó változás, de nem volt semmi szándékosság ebben. Battán például mondta az edzőm, hogy ő már nem igazán tud hozzátenni a fejlődésemhez, úgyhogy nyugodt szívvel elenged. Mindenkivel kihoztuk a legtöbbet az együttműködésből, senkivel nem váltunk el haragban, és mindenkinek nagyon sokat köszönhetek. Önhibámon kívül alakult így, az egyetlen, amit igazán én döntöttem el, az volt, amikor feljöttem Budapestre, a Nemzeti Edzésközpontba.

– Milyen a játékstílusa?
– Támadó szellemű teniszezőnek tartom magam, nem az vagyok, aki végigfutja a meccseket, és hosszú órákat szeret a pályán tölteni. Inkább igyekszem kevés nagy ütésből megnyerni a pontokat, hamar lezárni a labdameneteket. Szerintem ez a sportág jövője, és én mindig ebben a felfogásban játszottam. Már gyerekként ezt tanultam édesapámtól, azt hiszem, tényleg ez vihet sikerre.

– Hogyan kezeli az érzelmeket a pályán?
– Régen kifejezetten hisztis voltam. Dobáltam az ütőt, sírtam, kiabáltam. Sok kritikát kaptam, azt mondták, aki profi akar lenni, nem viselkedhet így… De tudjuk, milyenek a gyerekek, még nem tudtam irányítani az érzelmeimet, ráadásul már akkor is mindig nyerni akartam, véresen komolyan vettem az egészet. Később elkezdtem figyelni, hogyan játszanak a nagyok, miként viselkednek a pályán, és sokat változtam. Most pókerarcom van, nem mutatom ki az érzelmeimet. Így meg abból van problémám, hogy az sem látszik rajtam, ha valami nagyon pozitív dolog történik velem, mert a visszajelzések alapján kifelé úgy tűnik, mintha nem is érdekelne az egész. Erre is tesznek megjegyzéseket, de ez már nem érdekel.

– A mostani stílust ezek szerint külső nyomásra vette fel?
– Nem így mondanám, én formáltam magam ilyenné, be is jött – ha elkezdek viccelődni a mérkőzésen, akkor jön a szétesés, szerintem ez alkat kérdése is. Bár nagyon merevnek látszom a pályán, azon kívül viszont jókedvű, normális srácnak tartom magam – aztán persze lehet, hogy mások másképp gondolják, de az már nem az én bajom.

– Most sem tűnik úgy, mintha karót nyelt volna.
– Nem vagyok fafejű, szoktam poénkodni is… Jóban vagyok mindenkivel, de van aki meglepődik, amikor megismer: hú, veled tényleg lehet beszélgetni!

– A tanulmányaival mennyire tudott mindemellett foglalkozni?
– Százhalombattán még bejártam órákra, csak egy-kettő maradt ki, de nem ellógtam őket, például a játszótéren, hanem egy órát teniszeztem reggel nyolc és kilenc között. Még középiskola első évében is így volt, csak a kevésbé lényeges tárgyakat hagytam ki, mint az énekóra, vagy a testnevelés. Szép lassan jöttek az utazások, egyre jobban játszottam, és már az is előfordult, hogy egy-két hét maradt ki. Onnan már nem volt megállás ebben a tekintetben: tizenegyedikben és végzősként ha néhány napon iskolában voltam, előfordult, hogy néztek rám, ki vagyok, mert még nem is láttak abban az évben. A nagyobb dolgozatokat azért megírtam, év végén vizsgáztam, tizenkettedikben pedig a kisérettségit megírtam félévkor, majd a rendes érettségit év végén, és ezzel le volt tudva minden.

– Gondol esetleg továbbtanulásra?
– A koronavírus alatt elkezdtem a Testnevelési Egyetemen a két-két és fél éves edzői kurzust, de aztán szépen lassan újraindult a nemzetközi teniszélet, megint versenyezni kezdtem, és éppen nem tudtam a vizsgákat befejezni, pedig már csak kettő lett volna és a záróvizsga. Egyszer majd szeretnék erre visszatérni, de az nem mostanában lesz.

– Úgy látom, kifejezetten tudatos önmagával, a jövőjével kapcsolatban.
– Lehet, hogy a közeg is hozza magával, de elég jó neveltetést kaptam a szüleimtől, a féltestvéreim pedig sokkal idősebbek nálam, hozzájuk is fel kellett nőnöm, hogy lépést tudjak tartani velük. Az amatőr versenyeken már gyerekként sok felnőttel találkoztam, meg kellett tanulnom megfelelően kommunikálni velük, nem lehettem hisztis kisfiú, valószínűleg ez is hozzátett ahhoz, hogy komolyabb vagyok a korosztályomnál. Nem érzem magam ettől különlegesnek, egyszerűen csak ezt hozom otthonról, amit egyáltalán nem bánok. Próbálok tudatosan építkezni, nem kell mindenben segíteni nekem, kockáról kockára rakom össze magamat. Próbálok például normálisan, kerek mondatokban beszélni olyan helyzetben is, mint most ez az interjú.

– Mit gondol, összességében véve hol tart most a karrierje?
– Talán elmondhatom, hogy valamit már letettem az asztalra, de a Grand Slam-főtábla, az ATP Tour-szereplés még mindig nincs meg. Az, hogy gyerekekkel teniszezzen valaki, aláírást kérjenek tőle, top ötvenes helyezésnél reális. Jó lenne odatartozni, az is a célom. Van, aki már a háromszázadik hely környékén, egy ITF-tornán is úgy viselkedik, hogy szinte azt érzem, lenéz engem, de én a százhetvenhatodik helyen is éppen olyan ember vagyok, mint bárki más.