Amerika hangja, avagy Körmöczy Zsuzsa kalandjai a nem létező vasfüggöny túloldalán

Körmöczy (eredetileg: Székely-Körmöczy) Zsuzsa univerzális tehetség volt, 1937 novemberében például megnyerte a Magyar Úszó Egyesület tőrvívóversenyét. Emellett nagyapja balatonföldvári nyaralójának kertjében annyit rugdosta a labdát, hogy ha akkoriban létezik női futball Magyarországon, a labdarúgó-karriertől sem menti meg senki... Legnagyobb sikereit aztán Körmöcziként aratta, hiszen az ötvenes évek Magyarországán már egy név végi ipszilon is gyanakvásra adhatott okot.

Egy évtizeddel korábban még zsidó származása miatt tették ki 1941-ben a válogatottból, törölték ranglistahelyezését, és Pintér Klára néven, hamis papírokkal bujkált, amíg be nem jöttek a szovjet csapatok, amelyek neki tényleg elhozták a felszabadulást.

Még csak 21 éves volt, előtte állt az igazi teniszkarrier. A kommunista hatalomátvétel után aztán leáldozott az úri sportnak minősített tenisznek, de Körmöczy tehetsége (és az őt mindig támogató Kutas István, aki a sportpolitikában és a sportsajtóban jó harminc évig élet és halál ura volt Rákosi, majd Kádár Magyarországán) ezzel is megbirkózott.

Körmöczy Zsuzsa 1952-től már újra utazhatott, és részt vehetett a két európai Grand Slamen. (Ausztráliába sosem jutott el, a US Openen csak egyszer, amolyan életműdíjként indulhatott 1963-ban.) Összesen 26 GS-torna jutott neki, legjobb eredményét már 34 évesen, 1958-ban érte el, amikor megnyerte a Roland Garrost, ami egyesben azóta sem sikerült magyar teniszezőnek. Ugyanitt egy évvel később döntős volt, de 1956-ban és 1961-ben is bejutott a négy közé, ahogyan egy ízben, 1958-as párizsi diadala után egy hónappal Wimbledonban is.

Miközben '56-ban a magyar sport színe-java emigrációba menekült, idehaza Körmöczy beállt a sorba: 1958-ban és 1960-ban a Magyar Testnevelési és Sport Tanács tagjának nevezték ki, 1963 decemberétől pedig a Magyar Testnevelési és Sportszövetség országos tanácsának tagja lett.

És 1961 elején az ekkor éppen a Pannónia Külkereskedelmi Vállalatnál, azaz a magyar állambiztonság egyik fedőcégénél dolgozó bajnoknő az óceánon túlra kapott meghívást. Hatvan napig volt távol, körbeversenyezte Dél- és Közép-Amerikát, részt vett a nyolc tornából álló Karib körversenyen, és bemutatózott az Egyesült Államokban is. („Két hónap?! Mikor számomra már két hét is csaknem kibírhatatlan családom, otthonom, a megszokott környezet, a Pasarét nélkül...”)   Játszott füvön, cementen és salakon, megmutatta tudását nemcsak az Államokban, hanem Jamaicában, Venezuelában, Puerto Ricóban és Kolumbiában is, teniszezett egy New York-i felhőkarcoló tetején – idehaza akkoriban (és még ma is) szinte elképzelhetetlen helyeken tűnt fel, és szorgosan be is számolt a túráról a Népsportban megjelentetett (alighanem kollégánk, az egykori főiskolai világbajnok teniszező, Vad Dezső által írt) hétrészes útinaplójában.

„ Az állandóan váltakozó pályákhoz, labdákhoz és az óriási hőséghez nehezen tudtam alkalmazkodni   – mesélte Körmöczy. – Komoly zavart jelentett a rengeteg utazás is. Még körülbelül sem tudnám megmondani, hogy hány ezer kilométert repültem. (...) Miamiból St. Petersburgba Ann Haydonnal együtt külön vittek át vendéglátóink. Az út egyik részét egy valóságos őserdőn keresztül egy hipermodern Lincoln-kocsin tettük meg. Nem is mertem a sebességjelző óra felé tekinteni... Ezután négyszemélyes magánrepülőgépen a szebbnél szebb floridai tájak felett folytattuk az utat St. Petersburgig.”    Képzeljük magunk elé a nyájas, egy évtizede a vasfüggöny mögé kényszerített magyar olvasót...

Mivel Jurij Gagarin is amerikai tartózkodása idején ment fel első emberként az űrbe, Körmöczy természetesen a szovjet űrhajós bravúrjának amerikai fogadtatásáról is beszámolt: „A lapok többsége, a közvélemény egyöntetű kívánságát visszatükrözve kívánt szerencsét Gagarinnak, s ugyanakkor megállapították: a világűr meghódításáért vívott békés verseny során a Szovjetunió megelőzte Amerikát...”

Öt évvel 1956 után kissé nehezen érthető Körmöczy csodálkozása, amiért vendéglátóit meglepte a hír: nemcsak eljutott Amerikába, hanem tervezi a hazautat is. „Én valamiféle »csodabogárnak« számítottam ebben az együttesben. Szenzáció lettem és maradtam a hosszú túra során mindvégig azzal a valósággal, hogy Budapestről jöttem és a magyar főváros utam végcélja is. Már az első beszélgetéseknél egyenesen megdöbbentő volt ezeknek az egyébként jószándékú, szívélyes embereknek legtöbb információja Magyarországról...”

Élmény persze bőven jutott a hatvan napra, és a Népsport-olvasók meg is tudhattak mindent a   „fűízű”      jamaicai rumról, a lelátón tömegverekedést kirobbantó kolumbiai teniszrajongókról, a   „liliputi néger főportásról”,    a cápaveszélytől sem mentes Puerto Ricó-i tengeri fürdőzésről, és a többi, és a többi. Továbbá rendkívül részletes és tényleg élvezetes beszámolót kaptak a nemzetközi teniszelitben kibontakozó barátságokról és ellentétekről, a versenyek hátteréről és kulisszatitkairól, hiszen ne feledjük, Körmöczy megbecsült, teljes jogú tagja volt a díszes nemzetközi társaságnak.

A lényeg azonban mégiscsak ott van a cikksorozat végén. „Járhattam Jamaica szigetén vagy a kolumbiai Barranquillában. Caracasban és San Juanban, magyarokkal mindenütt találkoztam. Ők kerestek fel szállodámban vagy a teniszpályán, s kedves szeretetük mellett kérdéseik özönével halmoztak el: Hogyan néznek ki az árkádok a Rákóczi úton? Milyen az új Gellért Szálló? Szép-e a Margitsziget? Mikor nyit az EMKE? – hosszan sorolhatnám még a kérdéseket, hiszen a távolban élő honfitársainkat minden érdekli, ami otthon történik. Így mondták: »otthon«...”

És a legfontosabb, a rendszerpropaganda, amiért a nem mindennapos kiküldetés valójában létrejött. „A sportban már megszűnt a vasfüggöny?”    – kérdezte Körmöczytől egy amerikai újságíró.  „Mikor létezett egyáltalán?”   – kérdezett vissza nevetve a teniszező.

A jelek szerint voltak, akiknek tényleg soha.