Sorkatonaság után profi pályafutás - Taróczy Balázs 60!

– Az ATP honlapját böngészve életének majd’ húsz évéről képet kaphatunk. Bár gyanítjuk, hogy a másik negyven is tartalmas volt…
– Szerencsés ember vagyok, mert nagyon sok minden belefért az elmúlt hatvan évbe. Szerető családban nőttem fel, aztán jött a teniszezős időszak, amelyben azt csinálhattam, amit mindig is szerettem volna. Később abbahagytam a játékot, és jöttek a gyerekek. Négyen vannak, egy fiú és három kislány, rengeteg örömet szereznek nekem. Remélem, a következő hatvan évem is ilyen szép lesz.

– Mindenesetre biztos, hogy a teniszről (is) fog szólni. Még játszik, szakkommentátorkodik és szervezi a Tennis Classicsot. Nem tudott elszakadni a sportágtól?
– Nem akartam mással foglalkozni. Egyébként is kevés az olyan profi, aki képes elszakadni, és mondjuk elmegy a bankszektorba dolgozni. Volt partnerem, Heinz Günthardt a visszavonulása után elment a UBS nevű svájci bankhoz, de két év múlva már újra edzősködött. Egészen fiatal korunktól élünk a teniszben, és ebben a közegben érezzük otthon magunkat.

– Eleinte ön is edzősködött. Ivan Lendl, Boris Becker, Jimmy Connors és Stefan Edberg is valamelyik játékos oldalán tért vissza. Ön nem gondolkodik ilyesmin?
– Eleinte Thomas Muster, majd Goran Ivanisevic mellett dolgoztam. Akkor nem volt véletlen, hogy engem választottak, mert játszottak ellenem, és mellettem is, ismertek, tudták, hogy jó gondolkodású játékos vagyok. Folytathattam volna, de hároméves volt a kisfiam, és úgy éreztem, többet nyerek azzal, ha otthon maradok a családommal, mint mondjuk Ivanisevic mellett. Mert a teniszedzők élete elfoglaltságot tekintve pontosan olyan, mint a játékosoké.

– Különleges időszakban csöppent be a nemzetközi teniszéletbe, az open, magyarul a nyílt éra kezdetén átalakuló sportágba. Jókor volt jó helyen?
– Amikor szerencsésnek tartom magam, erre is gondolok. A pályafutásom akkor kezdődött, amikor már volt pénzdíj, miközben tizennyolc évesen még úgy indulhattam a monte-carlói előversenyen, hogy előtte pontjaim sem voltak. Az ifjúsági eredményeim alapján sokan sejtették már, hogy tehetséges vagyok, akkoriban azt mondták, hogy én vagyok a jövő Ilie Nastaséja (kétszeres Grand Slam-győztes, az első világelső – a szerk.). Az első idényemben ráadásul pontokat is szereztem, így úgy is jegyeztek az első világranglistán 1973-ban, hogy abban az évben sorkatona voltam, és nem utazhattam versenyekre. Akkor még sokkal könnyebb volt, hiszen nem kellett olyan nagy mezőnyön átverekednie magát az embernek. Elindultam az előversenyen, aztán ott voltam a főtáblán, ami elég pénzt hozott ahhoz, hogy megéljek.

– Itthonról nem kapott támogatást?
– A szocializmus idején már az is nagy dolog volt, hogy utazhattunk. Azt mondták, menjünk nyugodtan, csak a szövetségnek ne kerüljön pénzbe. Hamar sikerült olyan ranglistahelyezést elérnem, hogy ugyanolyan feltételek között készülhessek, mint a külföldi riválisok, és a tenisszel együtt fejlődhessek.

– Hogyan fogadták a nagy tenisznemzetek játékosai a Kelet-Európából érkezőket?
– Nyitottak voltak, és tiszteltek minket azért, mert nehezebb körülmények közül is messzire jutottunk. Nem én voltam az első, hiszen előttem Nastase mellett ott volt Jan Kodes, Gulyás István vagy a szovjet Alex Metreveli, akit gyakorlatilag csak félévente engedtek ki versenyekre, de „mindenkit” megvert. A kelet-európaiaknak nehéz volt a helyzetük: benne volt a pakliban, hogy nem kapunk útlevelet, vagy elveszik a pénzdíjunkat. Mondjuk mi, magyarok, jobb helyzetben voltunk, mint a többi kelet-európai.

– Ezt maguknak harcolták ki?
– Kellettek a jó eredmények, de a szerencse is. Akkoriban a belügyminisztérium államtitkára, Pál Antal volt a szövetség elnöke, aki támogatta, hogy a tenisz más elbírálás alá essék, mint a többi sportág.

AZ INTERJÚ FOLYTATÁSÁT, AMELYBŐL KIDERÜL, MILYEN VOLT ROLAND GARROS-GYŐZELMÉNEK VISSZHANGJA, MI ALAPJÁN HÍVJA MEG A LEGJOBBAKAT A TENNIS CLASSICSRA ÉS SZERINTE MIÉRT JUT NEHEZEN ELŐRE MAGYARORSZÁG, ELOLVASHATJA A PÉNTEKI NEMZETI SPORTBAN!