Az erő még mindig vele van

"Ha holnap véget érne a pályafutásom, már akkor is sokkal többet kaptam, mint amit megérdemeltem, és amire valaha is vágytam."
Szerencsére e nyilatkozatot követően eltartott egy ideig Andre Agassi karrierje, mi több, még most is tart. E mondatokat amúgy 1992-ben rebegte el, miután sokakat meglepve legyőzte Goran Ivanisevicet, és épp azon a borításon nyerte meg élete első Grand Slam-trófeáját, amelyet korábban a legkevésbé szeretett: Wimbledon zöld füvén.

Úgy öltözni és játszani, mint Steffi

Nyolc évvel ezelőtt a 141. helyig zuhant a ranglistán, és ember nem hitte volna, hogy valaha látjuk még teniszmérkőzéseken.
("Akkoriban eszembe sem jutott, hogy megint a csúcsra juthatok. Az volt a fordulópont, amikor meghoztam azt a döntést, hogy ezentúl kizárólag egyvalami számít: minden egyes nap a legtöbbet hozzam ki magamból. Hogy többé sohase gondoljak arra: nem baj, ha ma nem vagyok jobb, mint tegnap.")

1997-ben egyébiránt már másodszor járt a szakadék szélén. Először egy 1993-as csuklóoperációt követően tűnt úgy, el is veszhet a sportág számára. Felépült, olyannyira, hogy 1994-1995-ben a világ tetején járt, legendás párviadaluk Pete Samprasszel ekkoriban érte el a forrpontját, fantasztikus meccsek sorát vívták, szponzoruk, a Nike kettejük zseniálisan komponált reklámjaival öntötte tele a világ tévéit. Agassi ekkor már kifejezetten decensen festett ahhoz képest, ahogy kezdte. Örökkön emlékezetes hajkoronája csupán mellékkellék volt a ruházatához képest, a tenisz történelemkönyveiben az első, 1990-es Roland Garros-döntőjén viselt "jelmezét" csak úgy jellemezték, hogy "Agassi gyakorlatilag meztelenül lépett pályára", elvégre farmergatyója rövidebb volt, mint addig bármikor, ujjatlan felsője - rózsaszínben pompázott, amúgy - is épphogy a köldökéig ért. Amikor a nemzetközi szövetség nagy hatalmú ura, a párizsi viadalon is főnökösködő Philippe Chatrier egyszer személyesen is meghökkent Agassi kollekcióján, és kijelentette, hogy jövőre itt is bevezetik a kötelező fehér viseletet, nos, akkor Andre a kérdéskört feszegető újságíróknak annyit mondott Chatrier-ről, hogy "Ez egy ökör."

Később fokozatosan "domesztikálódott", egyre normálisabb cuccokat viselt, sőt, megszabadult hatalmas hajától is.
("Csak a reklámszövegem szólt úgy, hogy egy rebellis örökkön rebellis marad, ilyet amúgy nem mondtam soha. Sok mindent csináltam a múltban, ami ma már nem része az életemnek. Ugyanakkor még mindig megvan bennem a késztetés, hogy olyasmit tegyek, amit nem kellene. Pontosan nem tudnám megmondani, mi ez, viszont jó. Eleinte valami újat akartam hozni a sportágba, azzal a céllal, hogy olyanok is nézzék, akiket addig nem érdekelt a tenisz. Jelenleg ott tartok, hogy ha igyekszem olyan visszafogottan öltözködni a pályán, mint anno a feleségem, akkor majd úgy is fogok tudni játszani, mint ő. Ja, ez amúgy működik…" - Steffi Grafról van szó, aki adidasban játszott, mint most Agassi - a szerk.)

Nem tudja, miért, de csinálja

A ’97-es mélypontot követően végül volt visszaút a csúcsra: azzal, hogy 1999-ben megnyerte a Roland Garrost, Andre Agassi lett az első a tenisz történetében, aki a négyféle borításon játszott Grand Slam-tornák mindegyikén legalább egyszer győzni tudott. Párizs amúgy más szempontból is kiemelt fontosságú az életében: itt, az öltözőszekrények árnyékában kezdett csőrözgetni Steffi Graffal, amely kapcsolat azóta a XXI. század kevés sztárházasságai egyikévé terebélyesedett, és szilárd lábakon áll. Korábban volt egy elvetélt kísérlete - egybekelt Brooke Shieldsszel, a Visszatérés a kék lagúnába című film sztárlánykájával -, továbbá egy már-már visszariasztó, midőn az erőst lehanyatló ágban lévő Barbra Streisand tombolt a wimbledoni díszpáholyban. Hanem a legvalószínűtlenebbnek tűnő, Graffal kezdett kapcsolatról kiderült, legalább úgy működik, mint a tenyeresük.

("Nincs annál jobb lecke, mint közelről megtapasztalni, ahogy Steffi él. Látni, hogy anno miképpen építette újjá többször is a karrierjét - melynek összességében én a közelébe sem érhetek -, de különösen azt látni, milyen értékek fontosak a számára az életben, milyen az életvitele maga, az tényleg egészen lenyűgöző. Hogy mindig mindenre koncentrál, s épp ezért minden egyes nap úgy alakul, hogy tökéletesen illeszkedik az ő értékrendjébe. Igyekszem hasonlóképpen élni, a különbség annyi, hogy az én értékrendemben a tenisznek még jelentős prioritása van.")
Harmincöt évesen, kétgyermekes családapaként és saccra 80-90 millió dolláron túl ez azért több mint csodálandó. Agassi már elég régóta mondja: addig teniszezik, amíg képes a saját magától elvárt szinten játszani, s az utóbbi időben azt is kijelentette, akkor teszi le az ütőt, amikor már nem tudja szórakoztatni az embereket, amikor a produkciója kikerül a show kategóriából.
("A kettő egy és ugyanaz. Nem hinném, hogy túl inspiráló és szórakoztató lenne a játékom, ha már nem lennék igazán versenyképes, ám nem igazán tudnám megmondani, mik a lelki mozgatórugóim. Pontosan a motivációt sem tudnám leírni. Azt tudom, mit gondolok a magam kötelességének, s hogy én ennek igyekszem megfelelni. Mindezen azonban korábban sohasem mentem keresztül. Sosem voltam még harmincöt éves, és sosem játszottam korábban a huszadik Openemen. Már régóta teszek fel magamnak kérdéseket, de igazán nem tudom a választ. Azaz sosem kell teljesen szó szerint venni, amit olyankor mondok, amikor arra akarok felelni, mit is várok magamtól pályafutásom ezen szakaszában. Persze, a végső győzelem az, amelyre mindannyian vágyunk, ám sosem szabad csak azzal foglalkozni, s elfeledni, hogy eléréséhez minden egyes ütésnél a tökéletes kivitelezésre kell törekedni.")

Gil Reyes nélkül sehol sem lenne

A tökéletes kivitelezéshez persze tökéletes erőnlét kell. Ez Agassi legnagyobb fegyvere - s egyben a leginkább csodálatra méltó. Hogy még mindig végigszenvedi azt a programot, amelyet a két évtizede vele dolgozó erőnléti edző, Gil Reyes készít számára.

("Mindig is hittem abban, hogy az egész az erőn, a fittségen múlik, csak nem voltam mindig fegyelmezett. Idővel aztán az erőnléti edzések váltak pályafutásom legfontosabb kellékeivé, ezért van még mindig esélyem. Gil szakmája legjobbja, ő is velem együtt fejlődött, s képessé tett arra, hogy még mindig bírjam szuflával. Ha leírnám az edzésprogramom, az persze nem érne többet, mint a papír, amelyre írtam. Ez életszemlélet, elszántság kérdése, tudni kell, mikor muszáj megszakadni, s mikor visszavenni. Ha itt elkalkulálod magad, a leírt program egy katasztrófa receptjévé válik. Valaki kell melléd, aki kontrollál, és aki segít a megfelelő döntések meghozatalában. Nincs titkom, ha csak nem ez: vedd magad körül jó emberekkel, akik tudják, miként segítsenek neked, továbbá eddz és dolgozz, ahogy csak bírsz!")

Agassi azért is unikum, mert megannyi generáció legnagyobbjaival találkozott, s mindegyikük ellen képes volt sikerekre. Első wimbledoni győzelmét megelőzően John McEnroe-tól kért tanácsot a füves pályás tenisz rejtelmeiről, hogy aztán az elődöntőben lesöpörje a mestert (aki ekkor már csak egyvalamire figyelmeztette: hajoljon meg a kenti hercegi pár előtt). De ütött Beckerrel, Edberggel, Lendllel, majd az amerikai pályatársakkal (Sampras, Courier, Chang) átvették a hatalmat, s több-kevesebb sikerrel megtartották Ivaniseviccsel, Rafterrel, Musterrel és Bruguerával szemben. Agassi aztán lefelé menet megütközött Rafterrel, Kafelnyikovval, Kuertennel, Moyával, és amikor ők is kikoptak mellőle, Andre még mindig képes volt sikeresen tengelyt akasztani az új hullám nagyjaival, Hewitt-tal, Szafinnal, Ferreróval, majd Roddickkal és Nadallal is. Csak az utóbbi időben a fegyvertárát immáron tökéletesen alkalmazó Roger Federerrel nem bír.

("Ő a legjobb, akivel valaha játszottam. Samprasnél mindig volt olyan terület, amelyre ha sikerült behajtani, akkor tudtad, nyert ügyed van. Rogernél nincs ilyen. Nincs gyengéje. Én még életemben nem voltam úgy senki ellen, hogy hozom egy szett első gémjében a szervámat, vezetek egy nullra, és kifújom magam, hogy hú, jó, hogy ez megvan. Roger ellen ez a helyzet. Senki ellen sincs olyan feszültség, senki ellen sem érzel akkora tétet egyetlen menet kapcsán, mint ellene.")
Azon az estén, amelyen mindenki másnál jobban megszorongatta őfelségét, ám végül élete egyik legjobb játékával sem tudta legyőzni, a meccs után először a kisfia ugrott a nyakába. A négyéves Jaden Gil annyit kérdezett: "Apa, kivel játszottál ma este?" Andre elmosolyodott: "Valakivel, akinek hosszú a haja." Jadennek ez elég volt, különben is, neki az volt a fontos, hogy a papa karjaiban pihent. Agassi szeme a távolba révedt, tán eszébe jutott 1986, amikor első ízben lépett be hosszú hajú süvölvényként azon a kapun, amelyen most kijött. Ne tévedjünk: Roger akkoriban alig egy évvel volt idősebb, mint Jaden Gil.