Amikor kitört az esti Jimbo-láz

"Ha bejön a szobába, tudni fogod, hogy ott van” – annak idején e rövidke mondattal jellemezték Jimmy Connorst. Nehéz frappánsabb leírást adni róla. A tenisz Frank Sinatrájának is hítták, utalva arra, hogy a nemes egyszerűséggel "A Hang”-ként ismert amerikai énekes mily ellentmondást nem tűrően vágtázott, és ha kellett, tört-zúzott a show-biznisz világában. Egy óriási előnye persze volt. Tudott énekelni. Mégpedig nagyon. Connorsra is valami hasonló volt a jellemző. Ment előre, semmi sem érdekelte. És persze tudott teniszezni. Mégpedig nagyon.
"Jimmy ellen egyszerűen nincs időd arra, hogy rákészülj a saját ütésedre. Mindenki másnál a labdák egy parabola ívét írják le. Nála nyílegyenesen jönnek feléd” – skiccelte fel Connors játékának vázlatát minden idők legjobb színes bőrű játékosa, Arthur Ashe. Madarat tolláról, teniszezőt ütéstechnikájáról… Jimmy stílusa letagadhatatlanul köszönt vissza játékában. Maga volt a testet öltött agresszivitás. Pörgetés, nyesegetés, kis rövid kereszt, puha ejtés – meghagyta másnak. Ô püfölte a labdát, ahogy volt, teli lappal. Eszméletlen gyorsan tudta szedni a lábait, anticipációs érzéke pedig egészen elsőrangú volt, szinte mindig sejtette, merrefelé kell elindulni.
Az, hogy annak idején a tenisz felé indult el, még csak nem is volt, lehetett kérdés. A mama, Gloria Thompson Connors profi edzőként kereste a kenyerét, azaz a pöttöm Jimmyt már kétévesen kirendelte a pályára, hogy az apróság ott verdesse a labdákat napszám. Na most, amit egy nő a fejébe vesz, az ugyebár menthetetlen. Hát ha még kettő forgatja ugyanazt az agyában… Amennyiben ugyanis Gloria asszonyság nem ért rá, a nagymama, Bertha – nem kisebb teniszőrült – készséggel lépett a színre, az unoka pallérozódását felügyelendő. Ennek megfelelően James Scott Connors nyolcesztendősen már a tizenegy évesek amerikai bajnokságában gyilkolta a labdát, és bár nem tekintették csodagyereknek, látszott, akár lehet is belőle valaki.

Majdnem Grand Slam

Az áttörést 1968 hozta meg, amikor is a Wilson cég emberei fürkésző szemekkel járták a juniorviadalokat, olyan tehetségek után kutatván, akiknek játékstílusa és tudása megfelelő ahhoz, hogy kezükbe nyomják – a nagy találmányt.
Az utóbbi a keresztségben a T-2000 nevet kapta, egy teniszütő volt – pontosabban nem csupán egy teniszütő volt a sok közül. Merthogy a kerete fémből készült. Mai fejjel, a grafit, a titánium és az egyéb űrkorszaki anyagok világában nehéz elképzelni, micsoda istentelenségnek hatott ez szűk negyed századdal ezelőtt. Akkoriban mindenki faütőt lóbált a mancsában, legfeljebb a márka volt más. Hanem Wilsonék úgy döntöttek, ideje forradalmat csinálni. Jimmy lett az egyik forradalmár, aki a fémmel rendet vágott a faerdőben. Connors kezében arannyá változott az alumínium-ötvözet: nála, akinél a ritmusváltás ismeretlen fogalomnak számított – a lehető legkeményebben megsuhintani, ez a lényeg –, az ütő halálos fegyverré lett. A labdák sosem látott sebességgel indultak útjukra a húrokról, ráadásul fele annyi energiát sem emésztett fel a mozdulat, mintha a farakettával próbálna hasonlót "somni” a delikvens.
Miután Jimbo megnyerte az összamerikai egyetemi bajnokságot a University of California hallgatójaként (1971-ben), úgy döntött, félretolja a szellemi táplálékot, és az iskolát hátrahagyva profinak állt. Rögtön az első évben tornát nyert (Jacksonville-ben), a másodikban pedig tekintélyes skalpokat – köztük például Ashe-ét is begyűjtve – nagyobb címeket is akasztott Dél-Afrikában, illetve szülőhazájában.
Mindez azonban a legcsekélyebb mértékben sem jelezte előre azt, ami 1974-ben történt.
A modernkori tenisz történetében a férfiaknál nem találni még egy ehhez fogható szezont. A 21 esztendős géniusz 103 mérkőzéséből 99-et nyert meg, 15 tornán diadalmaskodott, köztük három Grand Slam-tornán, az Australian Openen, Wimbledonban és az US Openen (bónuszként eljegyezte a Wimbledonban szintén győztes Chris Evertet!). A Slamet csak azért nem csinálta meg, mert egyszerűen nem volt rá lehetősége.
Ha ugyanis madarat tolláról, teniszezőt az ütéstechnikájáról ismerni meg, akkor mindenképp illő kikerekíteni a tézist: versenyzőt pedig menedzseréről. Connors ugyanis egy stílusához tökéletesen passzoló mentorral a háta mögött viharzott be a teniszközegbe. Bill Riordanhez képest egy megvadult pitbull melengetni való házicsirkének hatott. A tengelyakasztás nagymestere remekül használta ki a Connorsban rejlő lehetőségeket, nem mulasztott el egyetlen reggelt sem, hogy begyűjtse az aranytojást. Igaz, erre ráment a Grand Slam.
A hetvenes évek első fele ugyanis még messze nem olyan rendezett viszonyok közepette zajlott a teniszbizniszben, mint manapság. Élt már az ATP, ám az Open Era kezdete, azaz a profizmus megjelenése előtt tevékenykedő pénzemberek még nem kívántak ugyanabban a hajóban evezni. Továbbra is szerveztek mindentől és mindenkitől független szériákat, amelyekbe nagy pénzekkel csábították el a jobbaknak vélteket. Egy ilyen partizánakciónak számított a World Team Tennis, amelyet a hagyományos tavaszi, európai viadalok rendezői ellenük irányuló merényletnek tekintettek. Riordan a WTT-hez csomózta Connors ladikját, s bár Jimmy ott akarta hagyni az amerikai tornákat a Roland Garros idejére, az óceán innenső oldalán nem kértek belőle. Philippe Chatrier, a francia szövetség akkori – az ITF későbbi – nagyhatalmú elnöke mindazoknak a nevezését visszadobta, akik megfordultak a WTT-ben. Connorsnak ezért maradt ki Párizs.
Továbbá az évadzáró Mesterek Tornája. Az incidens folyományaként ugyanis Riordan 40 millió dolláros pert akasztott az ATP és holdudvara nyakába, mondván, monopolizálni akarják a profiteniszt. Ez aztán olyan bájos sztorikhoz vezetett, hogy Jimmy fogfájásra hivatkozva lemondta a Mestertornát (a főszponzor is a pereltek közé tartozott), de ennél is szebb az 1975-ös wimbledoni döntő legendája, hiszen az All England Clubban a háló egyik oldalán az alperes, a másikon pedig a felperes teniszezett. A bíróságon nevesíteni kellett a perbe szólítottat, így jobb híján az ATP akkori elnökére esett a választás, aki éppenséggel Arthur Ashe volt. Hogy paragrafusokban ki lett volna a jobb, az sohasem derült ki – mindjárt kitérünk rá, miért –, pontokban viszont ezen a napon Arthur volt a király, aki a sebességet és az ütemet remekül variálva szép taktikai győzelmet aratott Connors fölött. Jimmy amúgy mindhárom címét elveszítette – igaz, legalább mind a hármat a döntőben. Ennek ellenére volt, ami felvidítsa: két kasszasikernek számító szupershow, amelyet Riordan hozott tető alá. A Las Vegas-i hiperhotelben, a Caesar’s Palace-ben kétszer is megrendezték a "Nehézsúlyúak döntőjét”: először a sportág élő legendája, a 38 évesen is szédületes Rod Laver, majd az ausztrál új hullám nagy bombázója, John Newcombe volt az ellenfél. A meccseket a "győztes mindent elvisz alapon” rendezték, elsőre 100, másodjára 250 ezer dollár volt feldobva, ami akkoriban irdatlan összegnek számított. Mindkétszer Connors nyert, telt ház előtt, a tévés nézettségi mutatók az eget ostromolták, avagy a kis csapat a nyerészkedésen túl sokat tett azért, hogy egy hullámvölgy után újfent felfelé induljon a fehér sport népszerűsége.

Nem egy egyszeres típus

Ennek ellenére Connors otthagyta Riordant. Egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy pestisesként kell járnia, bárhová is megy. A többiek nem álltak vele szóba, kinézték maguk közül őt, a külön úton járót, mindenkivel perben, haragban állót. Így amikor a menedzser nem volt hajlandó elállni a keresetektől, szerződést bontott vele. "Úgy fest, rájött, nem éri meg egy életen át utálatban létezni” – vont mérleget kor- és pályatársa, Roscoe Tanner.
Mindazonáltal önfejűsége a régi maradt ’77-re is. Wimbledonban nem jelent meg a centenáriumi ünnepségen, inkább szó nélkül edzeni ment, az US Open döntőjének elvesztését követően pedig szó nélkül otthagyta a Guillermo Vilast triumfáló tömeget, az eredményhirdetést nélküle rendezték. Valahogy nem tudta megemészteni, hogy ismét nem tudta megvédeni címét, hiszen ’76-ban egy azóta is áhítattal emlegett mecscsen győzte le Björn Borgot a fináléban – salakon!
Ez azért fontos, mert egy esztendővel később újfent diadalmaskodott. Nem akárhogy. A 3 óra 39 perces nyolcaddöntőjének egyik mozzanatát is sokat emlegetik – az ötödik szettben úgy jutott ötödször is meccsponthoz, hogy tökéletesen kiszorított helyzetből a hálótartó vas mellett verte vissza a labdát Adriano Panatta térfelére –, azt pedig oktatni való játékként, ahogy a fináléban Borgot lelőtte a pályáról. A svéd amúgy is a bögyében volt, hiszen az esztendő során egymás után ötször veszített ellene: amikor Wimbledonban is kikapott tőle, közölte, "a világ végére is elmegyek ezután a kurvapecér után”. Az US Open fináléjában aztán véget vetett Björn 39-es győzelmi szériájának: a fénykorát élő svédet ritkán verték meg úgy, ahogy aznap este (6:4, 6:2, 6:2). Korántsem mellesleg Bill Tilden húszas évekbeli regnálása óta Connors volt az első, aki egymás után ötször döntőbe került New Yorkban – továbbá ő marad az egyetlen, aki elmondhatja magáról, hogy három borításon is győzött az US Openen. Elvégre 1974-ben füvön, két évre rá salakon, majd 1978-ban a frissiben felhúzott Flushing Meadows aszfaltján ért révbe.
Más kérdés, hogy ezt követően megindult lefelé. Nem kis mértékben azért is, mert elvette Patti McGuire-t (Everttel nem tarott soká a románc), igaz, a boldogító igent Japánban mondták ki, tartva attól, hogy a Playboy által az év legszexisebb fotómodelljével otthon képtelenség meghitt légkörben frigyre lépni.
Asszony a házban, később gyerök is (nem is egy), a megélt tavaszok száma harminc fölött, egy jó Borg, egy még jobb McEnroe – úgy festett, neki befellegzett. Hanem amikor Borgnál 1981-ben elszakadt a fonál, új távlatok nyíltak Jimbo előtt. Egyszersmind a tenisz előtt is.
"Amikor McEnroe Borggal játszik, az tiszta tenisz. Amikor Conorsszal, az leszámolás. Szemtől szembe. A nézőtér pedig nem udvariasan tapsoló teniszszimpatizánsoktól hemzsegő lelátóra emlékeztet, sokkal inkább egy rockkoncert hangulatát idézi: taps, sikítás, füttykoncert. A prímet Jimmy viszi. Felszegett álla jelzi, nála semmiféle szabály nem számít. Akinek ez a felállás nem tetszik, kiszállhat. És kifütyülhetik ezerszer, ezeregyedszer is kijönnek miatta. Szörnyülködnek a trágárságain, hanyatt vetik magukat szédületes ütéseit követően” – festette meg a nyolcvanas évek elejét írásában Mike Lupica, az amerikai Tennis Magazine munkatársa.
Connors megint nem ismert lehetetlent. Nyolc évvel első sikerét követően, 1982-ben újra győzni tudott Wimbledonban és az US Openen. "Nem vagyok egy egyszeres típus, akit csak úgy el lehet felejteni” – nyilatkozta Londonban. "Amikor régebben nyertem, mindenki azt gondolta, ez természetes. Most azt, hogy természetellenes. És ez engem rendkívül elégedetté tesz” – mondotta New Yorkban. Ahol egy évvel később ötödik bajnoki trófeáját is begyűjtötte, az új fenomént, Ivan Lendlt tolva félre.
Ez volt az utolsó nagy győzelem. 1984-ben még játszott egy olyan elődöntőt McEnroe-val, ami után maga Johnny is úgy vélekedett: "Ennél jobban aligha tudunk teniszezni”, majd fokozatosan süllyedni kezdett a ranglistán. Még belefértek afféle hőstettek, mint a Mikael Pernfors elleni wimbledoni meccse, amelyet 1:6, 1:6, 1:4-ről fordított meg ’87-ben, majd két év múlva öt szettig húzta az US Open negyeddöntőjét Andre Agassival szemben ("Szépen felvillanyozódott mindenki. És tudják, mit? Én is fel voltam villanyozódva!”), de az idő kerekét ő sem forgathatta vissza. Amikor 1990-ben meg kellett műteni bal csuklóját, úgy tűnt, vége.
Ám a java csak most következett.

Utolshow

"Vezettem, vagy nem?” – röhögött a sajtószobában, bő három órával azután, hogy magához tért a Michael Chang elleni meccset követően. 1991 júniusát mutatta a kalendárium, és a Roland Garros centerpályáján öt percen át tombolt a közönség, midőn a veterán 2:2-re egyenlített a nála húsz évvel fiatalabb tinisztár ellen a negyedik óra közepén. Az ötödik szettben aztán egy fonákritörnnel kivégezte Chang első szerváját, és semmi–tizenötnél bevonult a hálóhoz kezet fogni. "Én mindent megtettem, de nem bírom tovább. Higgye el, ha képes lennék rá, folytatnám” – lihegte Bruno Rebeuh mérkőzésvezetőnek, elvégre már a harmadik fordulóban jártak, és Jimbo túl volt egy 3 óra 39 perces, Ronald Agenor elleni maratonin.
New Yorkban aztán átírta az emberi teljesítőképesség határairól írott törvényeket. Harminckilenc évesen az elődöntőig menetelt az US Openen úgy, hogy a nyitó meccsen Patrick McEnroe ellen 4:6, 6:7, 0:3-ról fordított, majd az Aaron Kricksteinnel vívott nyolcaddöntő ötödik játszmáját 2:5-ről nyerte meg a gyilkos, párás forróságban! Aki nem látta, nem hitte. Ez volt az a meccs, amely épp a 39. születésnapjára esett: a végén húszezer ember torkaszakadtából énekelte el a "Happy birthday”-t. Természetesen eztán kitört az esti Jimbo-láz, ötszáz dollárokért vettek feketén belépőket a hívek, akik a Paul Haarhuisszal vívott partin szinte megindultak a pálya felé, midőn Jimmy ellenfele négy fejfölüli lecsapását löbbölte vissza a vonalbírók székei közül, majd ötödszörre elverte a labdát a holland mellett. Az elődöntőben Jim Courier már neki is sok volt – ettől függetlenül olyan emlékkel gazdagította a tenisz híveit, amelynek varázslatosságához kevés élmény mérhető.
Negyvennégy évesen is jegyezték még a ranglistán, azután vonult vissza, most már tényleg végleg. Hiányzik. Az is, hogy egy ütő centikre repüljön el McEnroe füle mellett (’79, US Open); hogy olyan tirádákat zúdítsanak egymásra, amelyekből jóformán csak a névelők idézhetők (Wimbledon, 1980); hogy az ellenfél által hosszasan vizslatott salaknyomot a másik térfélre átügetve szétrúgja; hogy egy kiszorított ütést követően a közönség közé esve ugyanazzal a lendülettel kivegye az üdítőspoharat a meglepett hölgyrajongó kezéből, beleigyon, megköszönje, s visszatérjen a pályára.
"Ez volt a stílusom, az attitűdöm. Én mindig is megmaradtam egy keleti, St. Louis-i srácnak, aki sosem szeretett a tömeggel sodródni” – mondta magáról. Voltaképpen érthető, hogy visszavonulása óta minden olyan szürkének hat.