Hetven éve magyar műkorcsolyázóknak tapsolt Európa

A második világháború évei alatt tűnt fel a jégen csillogó tehetségével a törékeny Király Ede. Még nem töltötte be a tizennégyet, amikor 1940 januárjában a harmadik helyen végzett a férfi műkorcsolyázók bajnokságán. Stílusát a bécsi iskola alakította, hiszen a neki fényes karriert megálmodó édesanyja kisgyermekkorától lehetővé tette, hogy alkalmanként az osztrák fővárosban pallérozódjon. A nagy áttörést 1944-es bajnoki aranya hozta meg, és – függetlenül attól, merre fordul a világtörténelem súlyos kereke – nem lehetett kérdéses: kincsesbányája lesz a magyar műkorcsolyasportnak. A nála hét hónappal fiatalabb Kékessy Andrea is látványosan bontogatta szárnyait, Királlyal alkotott párosuk ugyancsak 1944-ben ért révbe a Városligetben.

A világháború után a nemzetközi szövetség (ISU) két évig nem engedte színpadra a vesztes országok sportolóit, elsőként az 1948-as prágai Európa-bajnokság adott alkalmat rá, hogy az elszigeteltségből kiszakadva bizonyítsanak a magyar műkorcsolyázók. Mit ne mondjunk, jégrepesztően jól sikerült a belépő. Király egyéniben negyedikként végzett, míg a „szólóban” hetedik Kékessyvel párosban megnyerték a kontinensviadalt – no és ne feledkezzünk meg a Nagy testvérekről sem: a 19 éves Marianna és húszéves bátyja, László hatodik lett. Nem sokkal később, február elején a St. Moritz-i olimpián aranyat érő gyakorlattal igaz­ságtalanul szorult a második helyre a Király, Kékessy duó, szerencsére a fájó élmény nem okozott törést pályafutásukban: az 1949-es Európa-bajnokságon a két Nagy előtt szerezték meg az aranyat (egyúttal megvédték címüket), és a februári párizsi vb-n is a csúcsra értek – de mert Kékessy néhány hónap múlva elhagyta az országot, a nagy reményű kvartett trióra szűkült.

A szép eredményektől fellelkesedve – egyúttal Kékessy „disszidálásán” felülemelkedve – a magyar központi sportvezetőség nagy terveket szőtt 1950-re, egyúttal elhatározta, hogy hathetes edzéslehetőséget ad Király Edének és a Nagy testvérpárnak a „vadkapitalista” nyugaton: a három klasszis 1949. október-novemberben Londonban készült edzőjük, Dillinger Rezső és az angol fővárosban dolgozó híres svájci tréner, Arnold Gerschwiler irányításával. Az anyagi hátteret nyújtó Országos Sport Hivatal az elért szint megtartásának, sőt túlszárnyalásának feltételét abban látta, ha kiiktatja az itthoni bizonytalan időjárási körülményeket, azaz kiválóságainknak ne kelljen megvárni a városligeti Műjégpálya decemberi (esetleg november végi) kinyitását. Király és a Nagy testvérek – más nemzetek sportolóival együtt – napi hat órát tréningeztek a Richmond-jégpályán, eközben jobban megismerhették régi és új vetélytársaikat, nem utolsósorban ráhangolódhattak a zenekarra is, merthogy az 1950. márciusi londoni világbajnokságon nem lemezekről játszották le a muzsikát. Sokat jelentett, hogy az edzéseket feloldva bemutatókra is meghívták őket, így barátságot köthettek a vb helyszínéül szolgáló Empire Poollal, amelyet a köznyelv csak Wembley-csarnokként emlegetett (itt, a medence fölé emelt ringben nyert olimpiai aranyat 1948-ban Papp László és Csík Tibor, és persze az úszóviadalokat is itt rendezték).

A londoni munka elvégeztével Dillinger úgy nyilatkozott, hogy a papírforma szerint (magyarán, ha figyelmen kívül hagyja a bírók esetleges részrehajlását) Királynál és a Nagy testvéreknél sincs jobb a kontinensen, vagyis a dobogó tetejére állhatnak az 1950. februári oslói Európa-bajnokságon. Sőt, ha kijön a lépés, Király az iskolagyakorlatokban igen erős Dick Buttont legyőzve megszerezheti az egyéni világbajnoki címet is. Úgy tartották, hogy szabadkorcsolyázásban egyértelműen jobb a 23 éves magyar az inkább akrobatikus, hatásvadász elemekkel operáló amerikainál, éppen ezért Királynak nem szabad nagyon lemaradnia az iskolagyakorlatok előadásában. Helyzetét megkönnyítette, hogy Kékessy Kanadába távozásával immár kizárólag az egyénire kellett összpontosítania.

A londoni munkás hetek után eredetileg Prágában is tréningezett volna a három magyar, de ez elmaradt, így türelmetlenül várták, hogy kellő vastagságúra hízzon a jég a Városligetben; végül december 5-én nyitott ki a Műjég. Ha csak rövid időre is, a csehszlovák főváros mégis bekerült a programjukba: 1950. február 8-án indultak el az Eb-re, és útjukat néhány edzés erejéig megszakították Prágában. Oslóba február 12-én érkeztek, a verseny 17-én, pénteken kezdődött, és aznap a férfi egyéniben és párosban is végeredményt kellett volna hirdetni. Csakhogy leszállt a köd, félbe kellett szakítani a versenyt, amely mindkét számban 19-én, vasárnap folytatódott. Király már az iskolagyakorlatok bemutatásakor valamennyi bírónál az első helyen végzett, így egyértelmű aranyesélyesként futhatta kűrjét. Ahogy várni lehetett, előnyét tovább növelte, csaknem minden pontozó 5.8-asra értékelte tartalmas produkcióját, és az osztrák Helmut Seibtet 11 pont előnnyel utasította maga mögé.

A közönség szimpátiáját kivívó Nagy testvérek szabadkorcsolyázását szinte végig zúgó vastaps kísérte a felöntött Bislett Stadion felpuhult jegén, egyszerűen nem veszthették el az aranyat. A hajdani tudósító még magyarul felharsanó lelkesítő szavakról is beszámolt, kiderítvén, hogy a lelátó egyik sarkában az előző nyáron a budapesti Világifjúsági Találkozón járt lelkes norvégok szurkoltak sajátos akcentussal a magyar párosnak.

„Az volt a szerencsénk, hogy utolsónak futottunk, s így nem láttuk a többiek szabadkorcsolyázását. Nem izgultunk feleslegesen... A világbajnokságon szeretnénk folytatni jó szereplésünket” – nyilatkozta Nagy László. Vagyis már London körül forogtak gondolatai.

A világbajnokság első napjáig, március 6-ig még két hét volt hátra, de a magyarok nem utaztak haza, hanem amint lehetett, a brit főváros felé vették az irányt. Mindenkinél előbb érkeztek (még a csehszlovákok voltak velük), és az őszi felkészülésről jól ismert Richmond-jégpályán gyakoroltak, a hivatalos edzések pedig február 27-én kezdődtek az Wembley-csarnokban. A The Times felkapta őket, Királyt az addig látott legjobb férfi korcsolyázónak nevezte párosban, miként egyéni világklasszisát sem vitatta, sőt a világbajnok Button egyedüli vérbeli vetélytársának tartotta. Egyetlen epizód zavarta a közvetlen felkészülést: Nagy Marianna elcsúszott, beütötte a térdét, és kétnapos pihenőre kényszerült.

Az intermezzo ellenére Nagyék sokat sejtetően lejtettek március 6-án a Wembley-csarnok jegén: „Mozdulataik tökéletesen simultak a zenéhez, pontosan sikerültek emeléseik, forgásaik, s a közönség szinte végigtapsolta futásukat. Már-már világbajnokságot ígértek a szép gyakorlataik, amikor az utolsó másodpercekben, a befejező »halálforgásnál« Marianna egy pillanatra »leült« a jégre. Bátyja azonnal felemelte, és sikerült is futásukat befejezniük. Ez a hiba azonban jó ürügyül szolgált a pontozóbíráknak” – vagyis odalett az arany, sőt – igazságtalanul – nemcsak az amerikai Kennedy, hanem az angol Nicks testvéreket is eléjük tették a pontozók.

Királyt vastaps fogadta, ő tökéletes kűrrel viszonozta a nézők szimpátiáját, miként a bírók sem fukarkodtak a pontokkal. A közvetlenül utána következő Button semmivel sem nyújtott jobbat, sőt kétfordulatos ugrásai előtt majdhogynem mindig megállt, csaknem helyből hajtotta végre őket – iskolagyakorlatainak köszönhetően azonban maga mögött tartotta Királyt, aki így sem volt elégedetlen. Igazságosnak tartotta a végeredményt, március 8-án, a londoni magyar nagykövet, Bolgár Elek fogadásán is fesztelenül, vidáman viselkedett és beszélgetett.

Ezek után nem tért vissza Magyarországra, és hamarosan Kanadában kötött ki. Távozásának a Nagy testvérek (és más magyar sportolók) itták meg a levét, aranyesélyesként sem engedtek ki őket az 1951-es Európa- és világbajnokságra.