Marcel Hirscher: Nem én vagyok a legjobb műlesikló

Mi a hasonlóság Wolfgang Amadeus Mozart és Marcel Hirscher között?

Nos, jóval több, mint azt a némiképp meglepő felütés után gondolnánk. A legfontosabb: mindketten Salzburg tartomány szülöttei és – talán nem nagy merészség kijelenteni – minden idők legnagyobbjai a maguk műfajában.

Nevük egyformán elválaszthatatlan Ausztria legrégebbi és egyik legszebb városától. Salzburgot nem véletlenül nevezik az „Alpok kapujának”: a német határ mellett, a hegy lábánál 400 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő százötvenezres város pezsgő, történelmi, a világörökség részévé nyilvánított belvárosa háborítatlanul zöldell a Salzach folyó két partján. Siklóval felkúszva a gyönyörűen felújított Hohensalzburg várába – amely Közép-Európa legnagyobb épen maradt katonai építménye 1527-ből –, tökéletes pompájában tárul elénk a hegyekkel körülvett panoráma. És akkor még nem beszéltünk a barokk építészet ékkövének számító Mirabell- és Hellbrunni-kastélyról vagy a dómról…

De Salzburg nemcsak kulturális központ, hanem igazi sportváros is. Elég, ha csak a település patinás futballcsapatára gondolunk, amely 1994-ben, jóval a Red Bull-éra előtt UEFA-kupa-döntőt játszott, az osztrák energiaitalgyártó-óriás (amelynek központja ugyancsak Salzburg-tartományban található, a Fuschl-tó partján – lesz még róla szó) 2005-ös színre lépésével pedig egészen más szintre lépett: a bajnokságban nincs ellenfele, az előző idényben az Európa-liga elődöntőjéig menetelt. Itt székel az ugyancsak Red Bull Salzburg néven futó jégkorongcsapat is, amely az osztrák bázisú bajnokságban, az EBEL-ben hasonlóan sikeres; amellett, hogy a szintén itt szereplő Fehérvár AV19-cel vív gyakran parázs csatákat, 2007 óta hat ízben lett bajnok, és egyszer sem fordult elő, hogy ne jutott volna a legjobb négy közé.

Innen származik, és a mai napig itt él főszereplőnk, a festői tennengaui régióban fekvő Annaberg mellett, egy eldugott tanyán született Marcel Hirscher is, aki erre kimondottan büszke – nem csoda… A síoktató szülők gyermekeként ebbe a környezetbe beleszületett zseni sorsa a világra jöttekor eldőlt, az elmúlt hét(!) szezonban megszakítás nélkül hazavitte az összetett világkupa megnyeréséért járó, az alpesi sízők Szent Gráljának számító kristálygömböt, hatszoros világbajnok, idén februárban Pjongcsangban pedig feltette a koronát páratlan pályafutására: kedvenc számában, az óriás-műlesiklásban, valamint az alpesi összetettben is olimpiai bajnoki címet ünnepelhetett.

Hogy a még mindig csak 29 esztendős klasszis micsoda népszerűségnek örvend hazájában – különösen szülőföldjén –, az magyar fejjel felfoghatatlan. „Nem, a népszerű nem jó szó: ő egy isten itt!” – javít ki alkalmi idegenvezetőm a világ egyik legrégebbi sóbányájából (ma már múzeum), a Hallein melletti Dürrnberg gyomrából kijövet.

És tényleg: ha Marcel Hirscher végigsétál Salzburg utcáin, az olyan, mintha Wayne Rooney sétálgatna Manchesterben – s ezt nem mi mondjuk, a találó hasonlatot maga Hirscher hozta korábban. A különbség csupán annyi, hogy a korábbi Manchester United-sztár azóta már az Egyesült Államokban vezet le, míg Hirschernek esze ágában sincs visszavenni a lendületéből. Pedig hamarosan nagy változás áll be az életében: május végén jelentette be, hogy felesége, Laura Moisl első gyermeküket várja – ezért sokan azt hitték, az osztrák sztár a júliusi sajtónapon a visszavonulását is bejelentheti. Nem így történt. Hirscher az „istenstátusa” ellenére elképesztően közvetlen, intelligens, jó humorú, kimondottan jó fej („Annyira normális!” – fogalmazta meg találóan egy külföldi újságíró kolléga), amiről mi is meggyőződhettünk a festői Fuschl-tó partján tartott nagyszabású sajtóeseményen, amelyre Magyarországról kizárólag a Nemzeti Sport kapott meghívást, s amelyen a világ legjobb síelője kiscsoportos beszélgetés formájában válaszolt a záporozó kérdésekre.

* * *

– Sokan azt várták, hogy bejelenti a visszavonulását, de úgy tűnik, erről szó sincs. Mik a konkrét tervei?
– Az elmúlt tizenöt évemet kizárólag a profi síelés töltötte ki, semmi más. Most nagy változás következik be a magánéletemben, nem leszek képes annyi időt áldozni a sportra, mint eddig. Ugyanakkor arra sem állok még készen, hogy befejezzem a síelést. Szóval az álmom az, hogy a kettőt összekössem, méghozzá oly módon, hogy kompromisszumokat kötök a család érdekében. Hogy érthető legyen: ha valaki meg akarja nyerni a világkupát, száztíz százalékkal kell a versenyzésre koncentrálnia, minden egyes nap – az én esetemben ez megszűnik attól a pillanattól, hogy apa leszek. Az viszont biztos, hogy továbbra is versenyezek, mert ez a szenvedélyem.

– Mi motiválja még?
– Egyszerű: a győzelem, hogy versenyeket nyerjek, minél többet és többet. Illetve, hogy a legjobb legyek – először csak az edzésen, aztán az adott napon, az adott versenyen, de végeredményben a lehető legjobb. Ez az, ami minden egyes nap motivál és újabb kihívások elé állít.

OTT LESZ SÖLDENBEN, AZTÁN MAJD MEGLÁTJA

– Ezt egyszer úgy fogalmazta meg, hogy a versenyzés képes függőséget okozni, önt is ez hajtja, illetve hogy folyamatosan kitolja és átlépje a teljesítőképessége határait. Ezek szerint mindig lesz újabb és újabb magaslat, amelyet meg akar hódítani?
– Napról napra szeretnék még jobb és jobb lenni. Ez a fő mozgatórugó. Ha nincs meg a fejemben ez a motiváció, akár most abba is hagyhatnám az egészet, úgy nincs értelme csinálni. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, az alpesi síben egyszer eljön az a pont, amikor azt kell mondani, hogy itt a vége, nincs tovább. A fiatal tehetségek felnőnek és egyre jobbak lesznek, már most is itt van a nyakunkon a feltörekvő generáció: a norvégok nagyon tudnak valamit – Henrik Kristoffersen például egyértelműen a jövő embere, de a többiek is nagyon jók –, s ott van a fiatal francia srác, Clement Noel is, csak hogy kettejüket említsem. De hogy konkrétan mikor jön el ez a pont, azt most még nem tudom.

– Azt mondta, szeretné valahogy összekötni a versenyzést és a családi életet – ezt pontosan hogyan képzeli el?
– Ez lesz a legnagyobb kihívás, hogy miként tudom majd menedzselni a kettőt egyszerre, hogyan tudom megtalálni az arany középutat. Egyelőre az biztos, hogy a szezonrajtnál ott leszek Söldenben, aztán majd meglátjuk – onnantól mindig csak a következő napot nézem. Mindig is itthon edzettem, Ausztriában. Na jó, háromszor voltam Új-Zélandon, kétszer Argentínában és egyszer Chilében, de az utóbbi négy évben már kizárólag itthon tréningeztem a gleccsereken. Persze, a hó puha, a körülmények nem a legjobbak, de arra azért jó volt, hogy megszokjam a bakancsokat, a léceket, és kellően felkészüljek. A legnehezebb rész az lesz, hogy eldöntsem, mi a jobb; ha úgy csinálom, hogy egy amerikai verseny előtt négy hetet ott töltök, és csak utána megyek haza, vagy pedig végig a családdal vagyok itthon, Ausztriában, és csak két nappal a viadalt megelőzően érkezem meg a helyszínre, megküzdök a jetlaggel, lenyomom a versenyt, aztán pattanok is vissza a repülőre, és jövök haza… Még ki kell tapasztalnom, hol kell megkötnöm a kompromisszumot.

– 2007-ben vett részt először világkupa-viadalon, több mint tizenegy évvel ezelőtt. Emlékszik az első versenyére? Ha visszatekint erre a hosszú időszakra, hogyan látja önmagát? Változott valamit ez idő alatt, vagy ugyanaz az ember, aki akkor volt?
– Tény, hogy nagyon régen volt. Az első versenyemről annyira emlékszem, hogy a huszonnégyes rajtszámot kaptam, a döntőben talán húszan voltunk. Én voltam az utolsó, akit felküldtek, akkorra már senki sem volt ott, teljesen egyedül voltam, totális csend honolt, elég fura érzés volt… De hogy mi változott ez idő alatt? Nos, sok minden, biztos, hogy már nem ugyanaz az ember vagyok. A legtalálóbban talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy időközben felnőttem, itt vagyok csaknem harmincéves fejjel. Rengeteg olyan tényező volt, ami megváltoztatta az életemet, kezdve az első világkupa-győzelemtől, vagy amikor hazai közönség előtt ünnepelhettem világbajnoki címet, ami hihetetlen élmény volt. Legbelül, a szívemben ugyanaz az ember maradtam, de azon kívül nagyon sok minden megváltozott.

– Azt már tudjuk, milyen érzés volt, amikor utolsóként indították el a hegyről – de volt-e valaha olyan, hogy utolsóként ért célba?
– Nem, soha. (Olyan magától értetődő természetességgel vágta rá, hogy azonnal kitör a nevetés, miként a következő kérdésnél is, amely azt firtatta, mi a sikerei titka – amire csak annyit mondott, az, hogy Atomic-lécei vannak…)

NINCS SZIMULÁTOR, CSAK BELSŐ SÍELÉS

– És azt hogyan csinálja, hogy mindig a határon síel, mégsem bukik szinte sohasem? Bizonyos szituációkban mások már régen elestek volna, de ön valahogy rendre talpon marad.
– Nem mindig síelek a határon, esküszöm, és nagyon félek az eséstől! De komolyra fordítva a szót, sok időt töltöttem el azzal, hogy megismerjem és folyamatosan egyre jobban kitoljam a teljesítőképességem határait. Akkor az sem számított, ha kiesek vagy bukok. És egy idő után eljön az a pont, amikor már tökéletesen tudod uralni magad, tudod, hol vannak a korlátaid.

– Ez min múlik elsősorban? Mentális vagy fizikai tényező, esetleg technikai?
– Összességében mindegyik, de végeredményben talán inkább mentális kérdés, hogy az agyad hogyan tudja kezelni a tested visszajelzéseit. Ez az úgynevezett „belső síelés”, ami az egyik legfontosabb tényező ebben a sportágban. Ilyen esetekben, ilyen sebességnél ugyanis nem tudsz gondolkodni, mert az agyad túl lassú hozzá, de ha ez a belső valami érzékeli, hogy baj van, még tudsz korrigálni.

– Ha már itt tartunk, önnek mi játszódik le a fejében síelés, egy-egy verseny közben?
– Ez attól függ. Ha például hátrányból indulok, amit le kell dolgoznom – tegyük fel, mondjuk a nyolcadik helyről –, akkor csak döngetek lefelé, miközben az jár az agyamban, hogy az adott pályán melyek a legfontosabb kombinációk. Mondok egy példát: Adelbodenben a pálya utolsó részén, a célegyenesben van két vagy három kapu, amit nagyon észben kell tartanod. Máskor viszont, amikor több időd van, például Beaver Creekben az óriás-műlesiklásnál, azon kell dolgoznod, hogy egészen a végéig fenntartsd a koncentrációt.

– Akkor nincs esély arra, hogy lássuk olyan gyorsasági számokban, mint mondjuk a lesiklás?
– Nincs, és egyszerűen nem is lenne rá időm. Korábban elgondolkodtam rajta, de majd’ két évet venne igénybe, hogy az ember rendesen kitanulja az összes lesiklópályát – nálunk nem játszik a PlayStation, nincs semmiféle szimulátorunk, mint mondjuk az autóversenyzőknek. Annak pedig nincs túl sok értelme, hogy két éven keresztül gürcöljek azért, hogy esetleg egyszer vagy kétszer dobogóra állhassak.

– Nem gondolt arra, hogy összemérje magát Mikaela Shiffrinnel?
– Ez most komoly kérdés?

– Igen. Ön szerint Mikaela nincs még azon a szinten, hogy férfiak ellen versenyezzen?
– De, abszolút, csakhogy szerintem ennek a gendertémának a síelésben az égvilágon semmi értelme. Vannak férfi versenyzők és vannak női versenyzők, ne keverjük a kettőt. Az már sokkal érdekesebb lehetne, ha a világkupaversenyek rendszerét megvariálnák a vk-döntők mintájára, és a nők és a férfiak is ugyanazon a helyszínen versenyeznének, ugyanazon a hegyen, ugyanazon a napon. Először jönne a nők műlesiklása, aztán következne a férfi óriás-műlesiklás, és így tovább…

A TESTE ÉPP OPTIMÁLIS EHHEZ A SPORTÁGHOZ

– Hogyan tudja magát tíz éve folyamatosan topformában tartani egy ennyire nehéz és sérülésveszélyes sportágban, mint az alpesi sí?
– Először is: szerencsés vagyok, mert genetikailag nagyon jó alapokat örököltem a szüleimtől. A keresztszalagjaim például nagyon erősek, valamint a testemben megvan a tökéletes szimmetria a síeléshez. Továbbá nem vagyok túl magas, nem vagyok túl alacsony, sem túl nehéz, sem túl könnyű – egyszóval a testem éppen optimális ehhez a sportághoz. Ez egyrészről istenadta ajándék, másrészről rengeteget dolgoztam érte, hogy mindig tökéletes kondícióban legyek. Régebben sokkal vékonyabb voltam, tizenhét éves koromig edzőtermet sem láttam, jóval később kezdtem el a kőkemény munkát.

– Fiatalkorában voltak ideáljai, akikre felnézett?
– Persze! Attól függ, milyen sportágat veszünk. Kölyökkoromban például csodáltam azokat, akik a motorsportban különböző akrobatikus trükköket csináltak, imádtam a Nitro Circust és Travis Pastranát. A sísportban pedig természetesen Bode Miller és Benjamin Raich volt a példaképem, és bár ő már idősebb volt, Hermann Maierre is felnéztem.

– Sokan úgy tartják, a sikerei a részletekben rejlenek: mindig tökéletesen választ felszerelést, a körülményeknek legmegfelelőbb beállításokat alkalmaz, mindent ezredmilliméterre pontosan ellenőriz.
– Így van. Nem én vagyok a legjobb műlesikló…

– Tessék?
– …nem, ha hiszik, ha nem, nem én vagyok a legjobb műlesikló – de a versenyek kilencvenöt százalékán mi találjuk el a csapatommal a legjobb beállításokat, ennek eredményeként nekem van a világon a legjobb, legpontosabb, leginkább személyre szabott cuccom, és ez ennyit jelent.

– Hogyan kezeli azt az elképesztő nyomást, amely itt, Ausztriában nehezedik önre? Hogy szuperhősként tekintenek önre?
– Ez olykor jó, olykor kevésbé. Például az elmúlt években szuper volt, mert a világkupa megnyerése után mindig együtt ünnepelhettem a szurkolókkal. A győzelem utáni egy-két hét gyakorlatilag tökéletes volt. Még az is rendben van, amikor rám köszönnek az utcán, megkérdezik, hogy vagyok – szívesen veszem. De bevallom, van, amikor már kicsit sok minden, olyankor érzékenyebbé válok. A másik része pedig, hogy ez egyúttal azzal is jár, hogy az elvárások folyamatosan elképesztően magasak – ha valamit nem sikerül megnyernem, csak második leszek, az itt szinte katasztrófának számít, mindenki tragédiaként éli meg. Holott, én az ötödik helynek is nagyon tudok örülni – ha tudom, hogy kihoztam magamból a maximumot!