Csak tartalék lehetett, de így is örül az olimpiai aranyéremnek

– Végigdolgozta a felkészülési időszakot, ott volt Pjongcsangban, készenlétben állt, de nem versenyzett – ettől függetlenül azért örök élmény marad az olimpia.
– Így van – válaszolta Oláh Bence, a rövid pályás gyorskorcsolyázók férfiváltójának tartalék embere. – Nekem ez volt az első olimpián, nem is tudtam, mire számítsak, végül minden várakozásomat felülmúlta.

– Tudta, hogy kevés az esélye versenyezni?
– Számítottam rá, hogy csak akkor lépek egyet előre a sorban, ha valakivel valami váratlan történik: megbetegszik, megsérül, esetleg formán kívül fut az edzéseken.

– Az edzők ezt előre közölték önnel?
– Igen, nyílt lapokkal játszottak. Megmondták, hogy valószínűleg nem küldenek fel a jégre, ugyanakkor tudatosították azt is, mégiscsak előfordulhat bármi egy olimpián, tehát álljak készenlétben.

– Ezek után hogy állt az olimpiához?
– Tudtam, mire számíthatok, mégsem könyveltem el úgy, hogy nem fogok szerepelni, azt gondoltam, úgy csinálok mindent, hogy bevethető legyek. Az elődöntő előtt nem éreztem jól magam a jégen, a finálénak egyszerűen nem vághattam így neki, így a döntő délelőttjén elmentem edzeni a lányokkal, mert tudtam, hogy az esti program nekem későn kezdődik, és nem fogok tudni felpörögni, ha addig nem csinálok semmit. Ennek köszönhető, hogy a döntő előtt jó állapotban éreztem magam, tudtam, hogy nyugodt szívvel lépek jégre, ha mégis szükség lesz rám.

– Nehéz volt kívülről végignézni a finálét?
– Nem. Onnantól pedig, hogy a dél-koreaiak kicsúsztak, meg is nyugodtam – addig éreztem a srácokon némi feszültséget. Amit pedig a két Liu testvér ment a végén, és hogy Shaoang három kizárás után ilyen merészen mert előzgetni...! Persze azt is láttam, hogy számunkra ideálisan alakul minden a jégen, hiszen a kínaiak befejező embere nagyon jó, csakhogy a kanadaiak álltak az élen.

– Tudott szívből örülni a sikernek?
– Persze! Amikor Shaolin beért a célba, felpattantam a szivacs tetejére egy pacsiért, de előtte még örömködtek egy sort a fiúk, nekem meg bevillant: még egy pacsit sem kapok…? Aztán a hivatalos végeredményre várakoztunk, az önkéntesek pedig megnyitották előttem a palánkot, de először nem akartam felmenni a jégre, aztán mégis intettem nekik, hogy megyek. Amikor viszont már a magyar zászlóval korcsolyáztak körbe, lejöttem a jégről. Aztán az öltözőben volt nagy ölelkezés meg egy kis őrület, de ez talán érthető is.

– Fájt azért egy kicsit?
– Fontos, hogy egy sportoló felismerje, ha vannak nála jobbak. Ebbe persze nem kell beletörődni, tenni kell azért, hogy változzon, ám annak oka volt, hogy Pjongcsangban mindkét alkalommal az a négy fiú ment fel a jégre. Jobbak voltak, mint én, ezen kár rágódni, nem vezet semmi jóra. Örülök az aranyéremnek, és őszintén bízom benne, hogy a sportágunknak is jót tesz a nagy siker. Hosszú utat jártunk be, én megéltem, amikor a szocsi olimpia előtt elúszott a kvóta, az rettenetes érzés volt, most először volt ott a téli játékokon magyar férfiváltó – ez a győzelem hatalmas siker.

– Hogyan tovább?
– Engem nagyon motivál az olimpiai arany, erőt ad, hogy ott lehettem Pjongcsangban. Még van hátra egy évem az egyetemen, mert az olimpia miatt kettébontottam ezt a tanévet, mindenki biztat, hogy fejezzem be, szánjam erre a következő esztendőt, de utána folytassam, hiszen marad még három év a pekingi játékokig.

– Akkor már majdnem doktor úrként.
– Nem volt könnyű egyszerre helytállnom az orvosi egyetemen és a jégpályán, különösen a téli vizsgaidőszak volt nehéz, néha előfordult, hogy egy hétig nem mentem edzésre. Nem mondom, hogy sohasem sérült a sportpályafutásom az egyetem miatt, de lassan vége a kettős igénybevételnek, úgyhogy nagyon hajlok arra, hogy nekivágjak az újabb olimpiai ciklusnak.