Húszévesen nem kellett az NHL-ben, 40-re mindent megnyert – a tökéletes karrier

A HIMNUSZ, AMI ALATT EGY MÁSIKAT HARSOGTAK

Kivételes jelenetek zajlottak le a jégen a férfi hokitorna olimpiai döntőjének aranygólja után a Kangnungi Jégkorongközpontban, amelyek talán többet elárulnak a sportban (még) rejlő valódi értékekről, mint az összefoglalókban később minden bizonnyal feltűnő – egyébként szintén elismerésre méltó – képsorok.

Ott volt például Marco Sturm lélekjelenléte. A német szövetségi kapitány már játékosként is sokra vitte, hiszen európaiként futott másfél évtizedes NHL-pályafutást, és a tavalyi vb-negyeddöntő, valamint a mostani remeklés után nem véletlenül írta róla az NBC, hogy könnyen megágyazhatott az amerikai edzőkarrierjének is. Nos, Kirill Kaprizov aranygólja után Sturm nem hagyta, hogy a jégre a szívüket kitevő játékosai már-már szokásos módon, lefagyva dolgozzák a csalódást, hanem maga köré gyűjtötte őket, és ugyan azt nem tudhatjuk pontosan, mi hangzott el a szájából, leszögezhető, hogy biztosan nem korholó mondatokkal indította a dobogó második fokára övéit. Lélekemelő pillanat volt.

„Most még kicsit nehéz, mert mindannyian azt érezzük, hogy megnyerhettük volna a meccset. De ilyen a hoki, ez az élet rendje. Szerintem korábban mindannyian azt gondoltuk, hogy otthon, a kanapéról nézzük a döntőt, mégis itt vagyunk. A fiúk ezüstöt visznek haza, és büszkék lehetnek az éremre” – mondta az újságíróknak a német kapitány.

Aztán ott voltak a hivatalos ceremónia zavarba ejtő pillanatai. Ahogy az orosz játékosok – hivatalosan: az Olimpiai Sportolók Oroszországból – összeálltak, és csatlakozva a lelátón kántáló orosz szurkolókhoz, egyszerűen túlharsogták az orosz himnusz éneklésével a hangszórókból érkező hivatalos zenei alájátszást, az olimpiai himnuszt, miközben felhúzták az olimpiai zászlót. Talán nem épp fennkölt jelenetsor, de legalább torokszorító.

És aztán ott voltak a pillanatok, amikor az első keserűségükön túllévő német hokisok sorban álltak, hogy egyesével készítsenek fotót – az ellenfél két játékosával: Ilja Kovalcsukkal, illetve Pavel Dacjukkal, akiknek nagyságát alighanem kevés jelenettel lehetne jobban érzékeltetni. Ez a cikk alapvetően utóbbi játékos miatt íródott…

VÉLETLENÜL FELFEDEZETT JÁTÉKOS, AKI MILLIÓK PÉLDAKÉPE LETT

Ki ne tudná a jégkorongrajongók közül, hogy Dacjuk, az oroszok csapatkapitánya ötödik olimpiáján, csaknem negyvenévesen gyakorlatilag begyűjtötte az egyetlen, még hiányzó aranyérmet a tökéletes pályafutáshoz, és ezzel a Tripla Arany Klub (Triple Gold Club, lásd alul) tagja lett, amelybe főként csak a legnagyobbak tudtak eddig bekerülni. A NHL-játékosok távolmaradása miatt taccsra vágott férfi jégkorongtorna legidősebb játékosaként ért fel az olimpiai dobogó csúcsára. Négy évvel azt követően, hogy hazai jégen kimondva-kimondatlanul mindenki aranyérmet várt a hazai csapattól, szégyenszemre már a Finnország elleni negyeddöntő után búcsúzott az orosz válogatott. Ha van játékos, aki megérdemli karrierjének összegzését ilyen események után, az az akkor szintén csapatkapitány Dacjuk.

A Vörös Gépezet ikonikus 13-asa nem szerzett gólt Pjongcsangban, de volt hat asszisztja, és szellemi vezére volt a csapatnak, bekerült az All-Star-csapatba is. „Sokat tanultam Dacjuktól ezen a tornán. Mindenhol ott volt a jégen. Beleborzongok, ha belegondolok, hogy Pavel és Ilja Kovalcsuk végre megnyerték az olimpiai aranyukat. Mindenki miatt örülök, de nekik ez már az ötödik olimpiájuk volt. Én még csak húszéves vagyok, és sokat kell még letennem az asztalra” – ezek a finálét eldöntő Kirill Kaprizov szavai, aki aligha véletlenül emelte ki rutinos társait ilyen emelkedett hangulatban.

Jellemző, hogy az oroszok másik nyerő embere, az asszisztot jegyző Nyikita Guszev mellett Dacjuk is jégen volt akkor, amikor Kaprizov eldöntötte a találkozót emberelőnyből, várta a kipattanót a kapu előtt. Sőt, az emberelőny is javarészt neki volt köszönhető, hiszen a kiállított Patrick Reimer – ha nem is szándékosan – Dacjukot csapta fejbe. Nem biztos, hogy ha például Kaprizovval történik ugyanez a hosszabbításban, a játékvezetők ugyanúgy befújják.

De hát ez a tekintély az, amikor kijár annak, aki számos egyéni elismerés mellett megnyert szinte minden fontos trófeát, ám még 39 évesen is jégen tartja az álom, hogy olimpiai bajnok legyen. Dacjuk 2002-ben és 2008-ban Stanley-kupát nyert a Detroit Red Wingsszel, 2012-ben világbajnok volt, és azután, hogy két évvel ezelőtt maga mögött hagyta az NHL-t, tavaly megnyerte a KHL-t a szentpétervári SZKA-val.

Nem véletlen, hogy nagyon sok edző Dacjuk pályafutásával motiválja a keze alatt pallérozódó játékosokat. Mert bár kivételes technikai tudását, briliáns korongkezelési képességét, lenyűgöző passzait és játékolvasását tekintve azt sejthetnénk, igazi csodagyerek volt, valójában nagyon is későn jutott el jegyzett szintre. A jekatyerinburgi center labdarúgásban is tehetségesnek számított, ám kezdeti kibontakozási próbálkozásait visszavetette, hogy 16 éves korában elhunyt az édesanyja. Tizenkilenc esztendősen így legtöbbször még az orosz harmadosztályban játszott, az 1996-os és az 1997-es drafton sem érdekelt senkit a játékjoga, amit aztán 1998-ban a 171. helyen (!) foglalt le a Detroit Red Wings, amely viszont csak 23 évesen, 2001-ben hívta magához. Nem egy korszakos klasszisra utaló jelek.

Hokisként relatív alacsony magasságával (180 cm) kevesen gondolták, hogy centerként érvényesülni fog az NHL kőkemény világában, ám fejlődési szempontból a legjobb helyre került: a Detroitnál bíztak az európai fiatalokban, Szergej Fjodorov és Igor Larionov révén orosz mentorai is voltak, a csapat húzó egyéniségeitől, Steve Yzermantől, Nicklas Lidströmtől, Chris Cheliostól vagy Brendan Shanahantől rengeteget tanulhatott a legnagyobbak hozzáállásából. A NHL-t éveken át meghatározó nevek mellett már az első szezonban Stanley-kupát nyert, de nem volt még húzóember, ám a következő szezonban összeállt a „két kölyök meg a vén kecske” sora – bizonyos Henrik Zetterberggel és Brett Hull-lal –, és megkezdődött Dacjuk felemelkedése.

Fjodorov távozása után már kulcsemberként számítottak rá, és az „apró” orosz agilis, de szerény hozzáállásával meghódította nemcsak a detroiti szíveket, de többnyire az egész liga szimpátiáját. Zseniális észrevételei mellett sosem spórolta meg a jégkorong munkás részét sem. Az újabb Stanley-kupa évében, 2008-ban övé volt a legjobb plusz/mínusz-mutató, sorozatban háromszor érdemelte ki a legjobb védekező csatárnak járó Frank J. Selke-díjat (2008–2010), ám talán ennél is többet mond róla, hogy összesen négyszer kapta meg a legnagyobb sportembert illető Lady Byng-díjat (nála többször csak Frank Boucher-t és Wayne Gretzkyt díjazták vele).

Tizenöt év után hagyta el Detroitot, 953 mérkőzésen szerzett 918 ponttal (314 gól + 604 gólpassz), és a távozása utáni esztendőben rendezett szavazáson beválasztották az NHL 100 valaha volt legnagyobb játékosa közé. 2016 júliusában két esztendőre írt alá a szentpétervári SZKA-hoz, és Kovalcsukkal, Guszevvel együtt bajnoki címhez segítette a csapatot, míg a második szezonban toronymagasan megnyerte az alapszakaszt. 2018-ra gyakorlatilag már csak egy nagy álom beteljesülése hiányzott a karrierjéből.

„Nem igazán ilyen meccset vártunk, de hála Istennek, valahogy felülkerekedtünk – fogalmazott Dacjuk a finálé után. – Isten segítségével minden összejött. Kettő-háromnál, amikor Guszevnek volt az a lövése, azt hiszem, mindannyiunk szíve megállt egy pillanatra a padon. De bement a korong, és új életre keltünk.”

„Eddig sosem gondoltam a Tripla Arany Klubra – folytatta. – De azt hiszem, ahogy leesik majd, kénytelen leszek egy új álmot belőni, mert az összes álmom teljesült.”

Az ember, akiből húsz évvel ezelőtt egy NHL-pályafutás sem nézett ki, tökéletes pályát futott, és mára milliók példaképe lett.