Liu Shaolin Sándor: Az iskolában minket fognak tanítani

– Hollywoodban sem írhattak volna jobb forgatókönyvet…
– Szerintem sem – kacsintott egyet Liu Shaolin Sándor. – A második olimpiámra úgy jöttem ki, hogy valamelyik távon szeretnék felállni a dobogóra, hogy Magyarországnak harmincnyolc év után szerezzek egy téli olimpiai érmet – erre arany lett, és a váltóval, amelyben ott volt a testvérem is. Édesapánk a lelátóról szurkolt, leírhatatlan ez az érzés. És milyen nehéz és hosszú utat tettünk meg eddig…!

– Önnek meg aztán különösen nehéz dolga volt itt, Pjongcsangban, hiszen amellett, hogy magára figyelnie kellett, ott volt még az első olimpiáját elizguló öccse, és a sérülést szenvedő barátnője is – hogyan állt helyt minden fronton?
– Ez sem volt könnyű… Próbáltam Ádónak segíteni, amennyire csak tudtam, de ugyanazt éreztem rajta, mint magamon Szocsiban: bejött a futamok után az öltözőbe, és mindannyiszor azt mondta, nagyon izgult. De ez így volt jó, adhattam neki bármilyen tanácsot, saját bőrén kellett megéreznie, milyen is egy olimpia – megtanulta, szerzett tapasztalatot, ezek után négy év múlva már úgy utazhat Pekingbe, mint én ide, Pjongcsangba: higgadtan és nyugodtan. Bennem egy csepp izgalom sem volt, nem éreztem az olimpia súlyát? Elise-t (Elise Christie) is próbáltam támogatni, mellette kellett állnom, miközben a saját futamaimra is koncentrálnom kellett. Szerencsére az ezer méteres táv közben nem tudtam arról, hogy kórházba vitték, csak később mondták el nekem, de ez így volt jó, és hála istennek nincs is nagyobb baja.

– Azt mondta, valamelyik egyéni számban szeretett volna érmet szerezni: melyik táv kapcsán maradt önben hiányérzet?
– Nem maradt bennem hiányérzet, szerintem két ötödik és egy nyolcadik hely nem azt mutatja, hogy rossz koris lennék.

– Nyilván nem, de mert érmet akart, idegeskedhetett bőven a váltódöntő előtt – vagy, ha most azt mondja, hogy arra a fináléra nyugodtan készült, azt úgysem hiszem el.
– Nem voltam nyugodt, hiszen ötszázon vártam magamtól a legtöbbet, nagyon ideges voltam az elődöntő után, s még inkább azért, hogy csak a B-döntőbe jutottam. Mérgemben vicceket meséltem a többieknek az öltözőben… De letiportunk mindenkit a fináléban!

– Hagyjuk is a lányokat, hiszen azt tudjuk, mennyire szeretik önt és az öccsét a rajongók, de felfogja, hogy ezután mi vár önre?
– Remélem, nagyon sok jó, ahogyan azt is remélem, hogy most már még többen tudják, kik vagyunk. Jó érzés lesz, az biztos.

– Még mindig csak egy játék ez az egész?
– Igen, az. Most meg aztán végképp az, hiszen a váltóversenyben megcsináltuk a lehetetlent.

– Az volt?
– Az. Nagyon nehéz volt. Nyolcadik csapatként éppen hogy kijutni az olimpiára, felállni a balszerencsés világkupa-sorozat után, csapatként együtt dolgozni – ezt nagyon összeraktuk!

– Itt, Pjongcsangban mennyit érzékel abból, hogy otthon mekkorát szólt ezt az olimpiai aranyérem?
– Sokat. Felrobbant a Facebook, az Instagram, rengetegen gratulálnak, sokan posztolnak rólunk képeket. Nem véletlenül: miénk Magyarország első téli olimpiai aranyérme!

– Történelmet írtak.
– Bizony, az iskolában minket fognak tanítani.

– És jönnek majd a lányok is: Elise nem féltékeny?
– Nincs mire.

– Három hét múlva világbajnokság lesz Montrealban, hogyan lehet újra felpörögni?
– Ez az olimpiai aranyérem nyugalmat ad a jövőre nézve. De a rajthoz nem úgy kell majd odaállnunk, hogy mi vagyunk az olimpiai bajnokok – lehet, hogy a világbajnokságon az első körben kiesünk. Akármi megtörténhet. Azt nem ígérhetjük meg, hogy mostantól minden versenyt megnyerünk, de azt igen, hogy mindent megteszünk ezért.