Liu Shaolin Sándor: A sors nem akarta, hogy ebben a számban érmet nyerjek

– Hé, ne menjen el! Vicces kedvében van, az egyértelműen látszik, na de elbújni a palánk mögött, és elfutni az újságírók elől…?
– Nem akartam én elmenni, ezt úgyis tudják – válaszolta Liu Shaolin Sándor fülig érő szájjal, miután 1500 méteren az 5. helyen végzett a pjongcsangi olimpián. – És szerintem teljes joggal mosolygok, hiszen a döntőben mindent megtettem, amit csak tudtam. Sokan voltunk a futamban, talán ez volt az első olyan alkalom, hogy kilencen futottunk egy fináléban. Eléggé hátulról kellett feljönnöm, de jól oldottam meg a helyzeteket, mindig a megfelelő időben előztem, jól is mozogtam, sajnos volt egy ütközésem Charles Hamelinnel, ha az nincs, talán még a dobogóra is odaértem volna… Ettől függetlenül szerintem nincs okom a búslakodásra, hiszen az ezerötszáz a legrosszabb távom, egész egyszerűen a sors nem akarta, hogy én ebben a számban érmet nyerjek.

– És még majdnem a döntőről is lemaradt: mi maradt meg önben az elődöntőről?
– Az a futam nem úgy jött össze, ahogyan terveztem: akkor is jó erőben éreztem magam, volt bennem annyi erő, hogy előrébb menjek, sajnos John-Henry Krueger beugrott elém, aztán meg összeütköztünk. Ebből ezúttal az amerikai fiú jött ki rosszabbul: őt kizárták, engem továbbjuttattak.

– Így érezte ott bent is? Ez volt a helyes döntés?
– Abszolút – mondhatok mást?

– A mosolya ezúttal kicsit csibészes, de akkor ugorjunk újra a döntőre: a futam után nagyon csóválta a fejét, egyértelműen azért, mert a Hamelinnel való ütközés visszavetette?
– Bosszantott a dolog, közel éreztem magamhoz a dobogót. Talán fura, amit mondok, de nem úgy mentem oda a döntőre, hogy szeretném megnyerni, inkább úgy, hogy megpróbálkozom az éremszerzéssel, és ha negyedik-ötödik leszek, az sem lesz rossz. A lényeg az volt, hogy ne izguljak. De az az ütközés tényleg nem kellett volna… Akkor bosszantott, de minden mérgem elillant, amikor lejöttem a jégről. Már nem csóválom a fejem, jól vagyok.

– Megnyugtatta a kedvese is? A finálé után rögtön a palánk mellett termett Elise Christie – mit mondott önnek?
– Ugyanazt, amit én is éreztem bent a jégen: jól helyezkedtem, jól mozogtam. Hozzátette azt is, hogy az első olimpiai döntőmben az ötödik helyezés azért nem rossz.

– Már csak azért sem, mert így legalább nem öli meg önt…
– Igen, tényleg azt mondta, ha előbb szerzek érmet az olimpián, mint ő, megöl. Megvárom hát…!

– A női ötszázas előfutamokat tudta követni, figyelte a barátnőjét?
– Igen, torkom szakadtából üvöltöttem végig. Tudtam, hogy Elise nem hall belőle semmit, mégis ordítottam, hátha segítek neki. Tovább is jutott.

– Megígérte, hogy mosolyogni fog a döntő előtt, és ez így is történt. Hogyan tudott ennyire nyugodt maradni? A testvérének ez nem sikerült…
– Én mindig mosolygok. Próbáltam kezelni a téthelyzetet, és helyretenni az érzéseimet. Nem izgultam annyira, mint az első olimpiámon, Szocsiban, és annyira sem, mint az öcsém. Az előfutamok után próbáltam tanácsokkal segíteni Ádónak, hiszen láttam rajta, hogy izgul, ő nem így szokott versenyezni. Igyekeztem minden tapasztalatomat átadni neki és megosztani vele.

– Ahogy ön mondta, a legrosszabb távján, ezerötszáz méteren ötödik lett. Mit ígér a folytatásban?
– Meglepetéseket.

– Ne vicceljen, ez a szombati eredmény nem volt az!
– Nem lepte meg önt?

– Nem.
– Vagy rosszabbra számított?

– A pontszerzésre mindenképp.
– Megpróbálom a döntőket, vagy nem is, inkább másként mondom: megteszek mindent azért, hogy minden számban ott legyek a döntőben.

– Mosolyogva?
– Hogyan máshogy? Jól érzem magam, ráadásul még a kaja is jó a faluban, mindig rendesen és sokat tudok enni. Az más kérdés, hogy utána mindig mehetek is futni…