Amikor már azt hiszed, hogy nem jöhet össze…

Egy Jim Loehr nevű sportpszichológus mondta róla: „Az emberek már kezdtek úgy tekinteni rá, hogy ő az a szegény fiú, a valaha volt egyik legnagyobb gyorskorcsolyázó, aki soha nem nyert olimpiai aranyérmet. És ez azt jelentette volna, hogy ő minden idők egyik legnagyobb vesztese”.

1982-ben, 16 évesen, élete első nemzetközi versenyén juniorvilágcsúcsot ért el 500 méteren. Két évvel később tagja lett az Egyesült Államok olimpiai keretének, és a szarajevói játékokon a világ tudtára adta, hogy új csillag született. A negyedik helyen végzett 500 méteren, csupán hat tizeddel elmaradva a dobogót érő időtől. „Mindössze tizennyolc éves voltam, és éppen lemaradtam a bronzról. De amikor hazajöttem, az újságok egyáltalán nem voltak elragadtatva. Akkor kezdtem érezni, hogy túlságosan is nagy hangsúlyt fektetnek az érmekre.”

Jansen ekkor még nem tudta, hogy ez lesz a legkisebb problémája, mert életének két legnagyobb ellenfele a szomorúság és a csalódottság lesz.

1988-ban Calgaryban rendezték meg a téli olimpiát. Az akkor 23 éves Dan Jansen egyértelmű esélyesként érkezett a gyorskorcsolyaversenyekre. Már sprintvilágbajnok volt, ebben a szakágban ő volt a legjobb. Neki kellett nyernie. A sors kegyetlensége miatt éppen február 14-én veszítette el testvérét, Jane-t – aki 27 évesen ezen a napon adta fel a leukémia ellen vívott harcát. Az 500-as verseny napján Dan még megpróbált beszélni vele telefonon „Szeretlek téged”, de Jane már nem volt képes válaszolni.

Hat órával később Jane meghalt.

Jansen bizonytalanná vált, hogy el kell-e indulnia, de hallgatott családtagjaira, és vállalta a versenyt. Itt egy igazi hollywood-i forgatókönyv szerint annak kellene következnie, hogy Jansen erőt vett magát, nekifeszült, és szenzációs teljesítménnyel, könnyek között az aranyig száguldott.

De nem így történt…

Futamában először kiugrott a rajtnál, majd a megismételt start után már az első kanyarban elesett.

„Amikor kimentem a jégre, semmi sem volt ugyanolyan – emlékezett vissza Jansen. – A korcsolyáim összevissza mentek, nem tudtam irányítani őket. Amikor ez történik, nehéz arra gondolni, hogy jó versenyed lesz. Egy nappal korábban úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg. Aznap viszont azt, hogy semmi sem segíthet hozzá a győzelemhez.”

Négy nappal később az 1000 méteres viadalon rekordsebességgel haladt, amikor 800 méternél ismét bukott.

A következő években is topversenyző maradt, remekelt a világkupa-sorozatban, és mire elérkezett az 1992-es esztendő és az albertville-i játékok, az amerikaiak edzője, az olimpiai bajnok Peter Mueller azt jósolta, hogy aranyérmes lesz. És ezt nem pusztán büszkeségből mondta. 1991 decemberében Jansen világcsúcsot állított fel 500 méteren.

Albertville-ben az 500 és az 1000 esélyeseként remekül érezte magát. „Nem voltam ideges” – mondta. Azonban most sem sikerült neki. Az 500 méteren negyedik lett, a világcsúcsától egy másodperccel elmaradva, 1000 méteren pedig csak a 26. lett. Ismét érem nélkül távozott. Volt aki azt mondta, ideges volt, mások a puha jéggel és Jansen testsúlyával (86 kg) magyarázták a kudarcot.

De Jansen nem adta fel. A következő téli olimpiára csak két évet kellett várni 1994-től a nyári és a téli játékokat már nem azonos évben rendezték meg. Két héttel a versenyek előtt Jansen élete legjobbját érte el 500-on 35.76-tal, és már négyszer jutott 36 másodperc alá ezen a távon. Erre soha senki nem volt képes korábban.

Várható volt hogy 1994-ben, a lillehammeri olimpián versenyez utoljára. Az 500-as verseny napja pontosan egybeesett Jane halálával. De a sors most sem volt kegyes hozzá… Világcsúcsot ígérő tempóban haladt, ám az utolsó kanyarban a bal korcsolyája kicsit elcsúszott, így Jansennek egy pillanatra le kellett tennie a kezét a jégre, hogy egyensúlyban maradjon. Ezt éppen elég volt, hogy csak a nyolcadik időt érje el. Megint nem sikerült, nemhogy az arany, még az érem sem.

„Valami nem volt rendben. A legnagyobb baj, hogy a családom most nem ünnepelhet” – jelentette ki.

Négy nappal később jött az 1000 méter. Csak korcsolyázni akart, nem többet. Nem gondolt már az aranyra. „Mindjárt vége az egésznek” – gondolta a futama előtt.

És valóban közeledett a vége, de még milyen sebességgel!

Nagy tempóban haladt, és bár az utolsó előtti kanyarban megint le kellett tennie a kezét, ezúttal nem lassult le nagyon.

Olyannyira nem, hogy végül 1:12.43-mal világcsúcsot repesztett.

Intett a testvérének az égbe, majd ment egy tiszteletkört, kezében a nyolc hónapos kislányával, akit Jane-nek keresztelt el…

„Csak remegtem. Azt hiszem az első gondolatom az volt, hogy végre megtörtént” – mondta.

Az év augusztusában jelentette be a visszavonulását.

A CBS-nél kezdett el dolgozni, és megalapította a Dan Jansen Alapítványt, amely a leukémia elleni harc, a sportoló fiatalok és az oktatás fejlesztésére jött létre.

A cikkhez felhasználtuk az ESPN írását.