Halálos iramban - a sí- és a jégpályákon

Sajnos a téli olimpiákra is árnyékot vetettek tragédiák, egészen pontosan négy versenyző neve került be az ötkarikás játékok történetének fekete oldalaira. A halálesetek érdekessége, hogy mind a négy baleset az edzések során következett be.

Ebből a szempontból az 1964-es innsbrucki olimpia volt az első és egyben a „fekete rekorder”, hiszen ezen két sportoló is életét vesztette: az ausztrál alpesi síző, Ross Milne egy fának csapódott (ugyanaznap a liechtensteini Edmund Schädler is súlyos balesetet szenvedett a pályán), míg a lengyel származású, de brit színekben induló Kay Skrzypecki edzésen vesztette el uralmát szánkója felett, s halt bele ezt követően sérüléseibe. Az 1992-es albertville-i olimpián a mindössze bemutató sportágként a programban lévő gyorssízők egyik versenyzője, a svájci Nicholas Bochatay ütközött egy hóegyengető gépnek, míg négy éve, Vancouverben a grúz szánkós Nodar Kumaritasvili szenvedett halálos balesetet.

A 21 éves sportoló négy éve 145 km/órás sebességgel sodródott ki egy kanyarban, pördült fel és meg a levegőben, s csapódott neki – háttal – a pályát övező oszlopok egyikének. Bár az orvosi csapat azonnal a segítségére sietett, már ott a helyszínen is csak szívmasszázs segítségével tudták újraéleszteni. Ezt követően helikopterrel kórházba szállították, de eközben életét vesztette.

Gondoljunk bele: ha egy 145 kilométer per órával haladó autó karambolozik, akkor is nagy esély van rá, hogy a biztonsági öv és a légzsák ellenére az utasok nem szállnak ki élve a gépjárműből, a szánkósokat pedig csupán egy sisak védi. Ebből a szempontból még veszélyesebb a helyzet a szkeletonban, a szánkó azon változatában, amelyben a versenyzők fejjel előre haladnak. A sebességük csak néhány kilométer per órával kisebb a szánkós kollégáikénál, s a célban egy szivacságyba ütközve tudnak lelassulni. Félelmetes.

A jégteknős sportok közül a négyes bobosok haladnak a leggyorsabban, ők nagyjából öt kilométer per órával képesek nagyobb sebességre a többieknél, de aránylag ők a legvédettebbek is a sporteszközüknek köszönhetően – igaz, a több száz kilós monstrum borulása is jókora veszedelmet jelent.

Nagyjából 150 km/órás sebességet képesek elérni az alpesi sízők is a leggyorsabb szakágban, a lesiklásban. Legalábbis néhány hete, az egyik legklasszikusabb helyszínen, a svájci Wengenben ennyi volt a csúcssebességük az ottani dobogósoknak. Ilyen sebességgel egy fának vagy egy pályamunkásnak csapódni szinte egyenlő a biztos halállal, a súlyos sérülést pedig nem lehet megúszni.

Szocsi előtt is akadt sajnos erre példa, ráadásul tulajdonképpen szabadidős sízés okozott súlyos balesetet: a tornászként két olimpiát megjáró brazil Laís Sousa (aki a szabad stílusú sí ugrás számában – aerial – kvalifikálta magát a téli olimpiára) egy lesiklás közben fának síelt, és kritikus állapotban szállították kórházba, egyelőre nem tudni, hogy gerincvelői sérülései milyen maradandó kárt okoznak.

Az alpesi sízőkön is túltesznek az úgynevezett gyorssíelők, akik egy-egy erre alkalmas lejtőn nyílegyenesen, 180, sőt akár 200-210 kilométer/órával száguldoznak. Ilyen sebességgel csapódott neki annak idején, 1992-ben egy hóegyengető gépnek a svájci bajnok Nicholas Bochatay, aki sajnos a modern biztonsági felszerelések ellenére nem élte, nem élhette túl az ütközést. Nem csoda, hogy azóta sem került szóba a szakág olimpiai programba történő felvétele.

Érdekes a helyzet a síugróknál, akik ugyan jóval alacsonyabb sebességet érnek el – az elugrásnál 90 és 100 kilométer/ óra között – de ezt követően gyakorlatilag szabadesésben tesznek meg 150-200 métert, vagy akár többet is. A ma érvényes sírepülő-világcsúcsot a norvég Johan Remen Evensen tartja, aki 2011-ben Vikersundban 243 méterig jutott, de az azt megelőző az edzésen 246 és fél méterig is elszállt. A versenyző 100.2 kilométer/órás sebességgel rugaszkodott el a sáncról, és nagyjából kilenc másodperc alatt tette meg az említett távolságot.

Természetesen a síugrók is képesek lennének nagyobb sebességre a sáncon megtett távolság növelésével, de az már valóban életveszélyes lenne, ha bármilyen probléma merülne fel a repülésük során. Ugyan ez a sportág szemre sokkal veszélyesebbnek tűnik a többinél, a halálos balesetek ritkák (egy amerikai jelentés szerint 50 év alatt hat síugró-halálesetet jegyeztek fel az Egyesült Államokban). A közelmúltban kétszer is óriásit eső olimpiai bajnok osztrák Thomas Morgenstern például annak ellenére is indul majd Szocsiban, hogy alig egy hónapja még súlyos fej- és tüdősérüléssel kellett kórházba szállítani súlyos bukása után.

A sízőkhöz képest a gyorskorcsolyázók gyakorlatilag „Trabanttal járnak”, hiszen a legrövidebb versenytávot, az 500 métert 34.03 másodperc alatt teljesítette a kanadai Jeremy Wotherspoon világcsúcsdöntése alkalmával 2007-ben, Salt Lake Cityben. Ez 52.89 kilométer per órás sebességnek felel meg, ami még a síugrókénak is csak nagyjából a fele. Igaz, ők síkon és nem lejtőn lefelé versengenek. Viszont nincsenek is életveszélyben, még ha egy-egy esés és ennek következtében történt ütközés során azért súlyos sérülések, törések előfordulnak. Összességében azonban ez jóval biztonságosabb sportág, persze lehet, hogy ezért is népszerűbbek sokkal a nézők körében a síversenyek.