Lóra termett, nem hóra - magyarok a téli olimpiákon (1. rész)

A síelés kapcsán induljunk ki abból, amit Schäffer János a sportág 84 éves élő lexikonja mondott. „Olyan sportágról beszélünk, amelyben igazán sohasem rendelkeztünk megfelelő anyagi és tárgyi feltételekkel. Nem vagyunk északi ország, tetejébe magas hegyeink sincsenek. És ha az aktuális sporthivatal fel is vette a sportágat a mondjuk húsz támogatott közé, akkor biztos, hogy a huszadik helyen. Na jó, néha a teniszezőket megelőztük.”

A helyzet az ősidők óta annyiban módosult, hogy a sízés, pontosabban mondjuk úgy, a lesiklás egy-két évtizede divatsport lett. Hogy miért éppen a lesiklás? Schäffer ezt ezzel magyarázza. „A magyar lélek csak úgy tudja elképzelni a sízést, hogy felmegy a hegyre, s onnan lecsúszik.”

Sokan azért is űzik a sportágat, mert hozzátartozik a státuszszimbólumhoz. Ez önmagában nem baj, mert végeredményben sportolnak. Sőt, meglepően nagy létszámban, legalább félmillióan érzik úgy, ha lehetőségük adódik rá, sízniük kell. Ha a lélekhez nem is, lehetőségeinkhez a sífutás, a biatlon és az ugrás állhatna közelebb. Utóbbi tényleg már csupán a hagyományai okán, ha az hagyomány, hogy csak Kőszegen van sáncunk. Sífutásban és biatlonban az alapok ha úgy tetszik hó nélkül is megszerezhetők, télen tulajdonképpen csak át kellene állni az „igazira”. Ha van hó, akár 70–90 napos is lehet az idény, ha pedig fagyosak az éjszakák, hóágyúval akár három hónapig sízésre alkalmas pályát lehet készíteni. Ám ez sem változtat azon, hogy a sportágban áttörésre számíthassunk. Legalábbis, ami az olimpiai eredményekre vonatkozik.

Schäffer mellett olimpiai kalandozásomhoz Pajor István északi összetettben ötszörös magyar bajnokot, síszakedzőt, nem mellékesen hegymászót hívtam segítségül, aki a Himalájában megmászta a 8201 méteres Cso-Ojut. Igaz, hegymászásban nem rendeznek olimpiát… Északi összetettben (sífutás és síugrás) viszont igen, de Pajort annak ellenére nem nevezték, hogy az innsbrucki olimpia idején (1964) ő volt a legjobb. A miértre 75 évesen is érezhetően indulatos választ adott. „Mert nem! Indoklás nem volt.”

Pajor sífutásban és síugrásban is befért az első tízbe – ez akkoriban jelentett valamit, manapság kis túlzással, ennyi indulóból áll a mezőny. Illetve, síugró mezőny nincs is, „Kőszegen van néhány fanatikus, aki a harmincméteres sáncon nem hagyja kihalni a sportágat, de azért ezt ne vegyük klasszikus értelemben síugrásnak”. Hogy régen az északi összetett mezőnyét illetően mennyi volt az annyi? „A tucatot nem érte el, de azért emlékszem olyan ifjúsági ugróversenyre, amelyen huszonhárman indultak. De volt olyan a bajnokságon, hogy első nap indultam tizenöt kilométeren, másnap a középsáncról ugrottam, harmadnap következett a harminc kilométeres sífutás, végül a nagysánc, majd a 10 kilométeres váltó zárta a bajnokságot.”

Pajor nem indulhatott Innsbruckban, pedig 28 sportolónk volt kint a szomszédban, közülük nyolc síelő. Pajor erről ezt mondta. „Nem az számított, hogy közel van-e Ausztria vagy sem. Nem is feltétlenül szakmai érvek döntöttek. Persze ha messze volt az olimpia, lehetett azzal érvelni, hogy nincs pénz. De ennél körmönfontabban fogalmaztak, mondván azok a sportolók utazhatnak, akik az első hat hely valamelyikére esélyesek.” Na ja. Ezzel az érveléssel akár a nyári olimpiára utazók létszámát is szépen meg lehetne rostálni, nemhogy a télire utazókét…

De kicsit a történet elé vágtam. Trianont a sísport is megsínylette, aztán a negyvenes években a visszacsatolás után például a Radnai-havasokban igen erős fejlesztésbe kezdtek, de a második világháborút követően a természeti adottságok tekintetében ismét hátrányba kerültünk. Ezen csak némiképpen javított, hogy a Vörös Hadseregben síelő alakulatok is voltak, a szovjet mintát Magyarországon is követték, fegyveres testületek egyesületeiben a jelenlegihez képest nagyságrendekkel többen űzték a téli sportágakat. A Bp. Honvédban az ötvenes években 120 fős volt a síszakosztály, az Újpesti Dózsában is voltak vagy százan.

Schäffer emlékszik olyan sífutóversenyre, amelyen 27-en álltak rajthoz. Itthon, mert külföldre azért nem nagyon lehetett utazgatni. Illetve lehetett, például Pajor a síugróival Finnországból átruccant Svédországba egy versenyre, telefonált, hogy versenyzője ötödik 5. helyen végzett, közben itthon a sporthivatal illetékesei meg őrjöngtek, és egy évre eltiltották, továbbá felmentették a válogatott keret edzői tisztségéből, mert a megbeszéltnél tovább maradtak nyugaton és engedély nélkül álltak rajthoz…

A korántsem optimális körülmények között született eredményeket más mércével kell mérnünk, mint a nyári ötkarikás játékok szerepléseit. Az a sportoló, aki az első húszba tudott kerülni, dicséretet érdemel. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a magyar sportrajongók szemszögéből általában nézve csak az érmes helyezés számít, akkor…

Akkor álljon itt néhány név, azoké, akiknek teljesítménye legalábbis figyelemre méltó.

Kozma Péter Szarajevóban (1984) műlesiklásban 101 induló közül a 18. helyen végzett. Mondjuk, volt kitől örökölnie: édesapja Kozma Ottó síugró és édesanyja, Bókay Zsuzsa is alpesi síző volt. A szülők az ’56-os forradalom után Svájcban telepedtek le, tavaly hazaköltöztek.

Az összevetésben nem sokkal marad el Kozmától Szalay László (1936, Garmisch-Partenkirchen) alpesi összetettben elért 19. helye. Lesiklásban 32. volt, műlesiklásban pedig 12. Ez minden idők legjobb magyar eredménye! A 66 indulóból 33-at értékeltek.

Balázs Éva (1964, Innsbruck) a 19. helyen végzett a 10 km-es klasszikus stílusú sífutásban, a versenyszámban 35-en álltak rajthoz.

Gellér László síugrásban a nagysáncon 95 és 90 méteres ugrásaival szintén 19. lett, a középsáncon a 34. helyen végzett (73 m, 69.5 m). Mindkét sáncon 58–58 induló ugrott. (Gellér Lászlóval alább interjút olvashatnak.)

Mind Schäffer, mind Pajor szerint Kovács Mónika alpesi összetettben elért 21. helye (1998, Nagano) is több mint figyelemre méltó. Továbbá mindkét szakember megemlítette a sífutó Sajgó Pál és az alpesi síző Kővári Károlyné nevét. Mindketten két olimpián vettek részt, s azért nem kerültek az első húszba, mert felkészülésük lehetőségei finoman szólva sem voltak optimálisak.

Csapatban a legjobb helyezés a 3x5 km-es sífutóváltó (Balázs Éva, Tarnai Sándorné, Hemrik Ferencné) 8. helye 1964-ben, 8 együttes indult.

Húsz évvel később Szarajevóban a 4x7.5 km-es biatlonváltó (Spisák János, Mayer Gábor, Palácsik László, Kovács Zsolt) 17 rajtoló csapat közül 14. lett.

Albertville-ben (1992) a férfi biatlonváltó (Panyik János, Farkas László, Mayer Gábor, Géczi Tibor) 15. lett (21 induló), a női (Bereczki Brigitta, Czifra Katalin, Holéczy Beatrix) a 16. helyen végzett (16 induló).

Lillehammerben (1994) a 4x7.5 kilométeres biatlonváltó (Bozsik Anna, Bereczki Brigitta, Szemcsák Éva, Holéczy Beatrix) a 17. helyen ért célba, valamennyi csapat előttük végzett.

CSALÁDI KÖRBEN

Lehet-e olyan országban síugrásról beszélni, ahol se hó, se sánc? Ez persze így nem igaz, de se hóból, se sáncból nem voltunk eleresztve. A múlt idő azért indokolt, mert ha egyáltalán beszélhetünk régi szép időkről, azokhoz képest is kevesebb lett a sísánc. A Normafa sáncainak már nyoma sincs, és Mátraházán ugyan megvan a torony és a sánc rozsdás vasszerkezete, de ezek tulajdonképpen romok. Pécsen, Galyatetőn és Sopronban sincs már sánc. Az utolsó országos bajnokságot 1989-ben tartották meg tizenhat résztvevővel – az ifjúságiakat is beleértve.

A Gellér család Budakeszin élte életét, mind a négy fiúból síugró lett. S hogyan lett Magyarországon valakiből síugró? Az iskolába ellátogatott a Bp. Honvéd edzője, hogy ugrókat toborozzon. A Gellér családot megfertőzte a sportág. Így lett Gellér Lászlóból is síugró, bátyja, Béla edzőként lett ismertebb, de két öccse, Mihály és Gábor szintén ugró lett.

Síugró persze nem úgy lesz valakiből, hogy felmegy a sáncra és leugrik. Rengeteg szárazföldi edzés, a lábat erősítő, az egyensúlyérzéket fejlesztő tréning után engedik fel a sportolót a sáncra. Gellér László így emlékszik első ugrására. „A normafai sánc nem volt ismeretlen, annak környékén végeztük a futóedzéseket. Itt ugrottam először tizennégy évesen úgy tizenkét-tizenhárom méter távolságra. Előtte kis félelmet éreztem, aztán nagy eufóriát. Se nem lát, se nem hall az ember, tulajdonképpen az életéért küzd – idézte fel a kezdeti lépéseket, pontosabban ugrásokat az olimpiák történetében 1968-ban, Grenoble-ban a nagysáncon elért 19. helyével a magyar síugrás legjobb helyezését elérő sportoló. (Hogy mai példával éljek, kb. a magyar jégkorong-válogatott foglalja el ezt a helyet a világranglistán.)

Gellér elmondta, a hatvanas évek elején mintegy 30 síugró versenyzett az Előrében, a Dózsában, a Honvédban és a Gyöngyösben. A normafai sáncról 35–37 métert lehetett ugrani, miután a nekifutót műanyaggal borították, 42–43 méterre nőtt a távolság, a sportoló úgy emlékszik, 44 méter körüli eredménnyel ő tartotta a sáncrekordot.

Nyáron is ugrottak, heti két alkalommal, edzőtáborba Mátraházára mentek, külföldön Zakopane, a Csorba-tó vagy az NDK-ban Oberwiesenthal jött szóba. A Mátraházán lévő sáncról messzebbre lehetett ugrani, mint a normafairól, általában 65–66 méterre repültek, Gellér László 68 méterig is eljutott. Az edzőtáborban egy nap 14-szer ugrottak, a repülés után lecsatolták a lécet, majd gyalog nekivágtak a 60 centi magas lépcsőfokoknak. Majd' negyed órát igénybe vett, amíg visszamásztak a vállukon cipelve a léceket is. Egy pár akkoriban 7–8 kilót is nyomott.

Gellér a nyomdaiparban helyezkedett el, nem sportállásban, igaz két óra munkaidő-kedvezményt kapott. Már otthon ebédelt, aztán délután 3-tól már edzett. Mi a jó a síugrásban? – tettem fel neki a nem éppen kreatív kérdést. „Egyéni sport, ami az egymás elleni küzdelemben nyilvánult meg, mégis élménysport. S nem utolsósorban jó volt a közösség – adta meg a választ Gellér László. Amikor megemlítettem, hogy ezen az alapon pingpongozni is elmehetett volna, sőt, az korántsem balesetveszélyes sportág, rögtön helyesbített. – „Hogy élménysport, az alatt nem azt értem, hogy ugrás közben nézelődik az ember, hanem felmegy az adrenalinszintje." Mindent érteni vélek: a délelőttök a munka mellett a várakozás jegyében teltek, hogy aztán délután jöjjön a várva-várt adrenalinfröccs.

Egy 130 méteres ugrásnál jön is rendesen. 1968-ban a Sírepülő hét – ez hasonló versenysorozat, mint a Négysáncverseny, amelyen egyébként Gellér több mint féltucat alkalommal indult – kulmi helyszínén ilyen messze ugrott, ezzel ötödik lett. Azért nagyot is lehet esni: 1961-ben Zakopanéban a 70 méteres sáncról ugorva a leérkezés előtt átfordult, a tarkójára esett, ráadásul a léce a térdén okozott súlyos sérülést.

Az innsbrucki olimpia előtt is megsérült. Pedig azért indulhatott a nagysáncon, mert az ötkarikás játékokat megelőző Négysáncverseny innsbrucki állomásán 16. lett, sőt, ha csak az ugrások hossza alapján rangsorolnak, az alapján hatodik volt. Igen ám, de az olimpia előtt Mátraházán bukott, a jeges hó felsértette a karját, edzéseket is kihagyott. Aztán amikor a verseny előtti napon tréningezhetett volna, „Coca-Cola-mámorban fetrengett”. Történt, hogy az olimpiáig nem is látott Colát. A nagyobb baj az volt, hogy nem is ivott. Így nem tudta, hogy magas a koffeintartalma. „Egyik este megittam három üveggel, egész éjjel nem tudtam elaludni, másnap meg alig lézengtem az edzésen.” Önkritikusan ennek is tulajdonítja, hogy csak 34. lett.

Négy évvel később Grenoble-ban már nem ivott kólát, viszont elrepedt a léce, amit leukoplaszttal – ami már akkoriban is kisüzemi módszernek számított – rögzítettek, már amennyire lehetett. A lényeg, hogy a középsánc versenye után használhatatlanná vált a léce, az NDK-beli Rainer Schmidt – nem mellékesen Négysáncverseny-győztes, az 1972-es olimpián nagysáncon bronzérmes – odaadta neki a tartaléklécét. Gellér így ugorhatott, s lett 19. Majd' fél évszázadnyi távlatból azért keserűen hozzátette, nagy szerencse, hogy a keletnémeteknél komolyan vették a téli sportágakat is, mert a sportolókat kísérő magyar sportvezetőknek fogalmuk se volt, mi a teendő... Négy évvel később már volt fogalmuk, illetve abban nem volt köszönet: a verdikt szerint csak az utazhatott az 1972-es szapporói olimpiára, akinek az első hat hely valamelyikére volt esélye. Végül csupán a műkorcsolyázó Almássy Zsuzsa indult, igaz, ő ötödik lett…

Gellér László később az edzőségre adta a fejét, de nem sok sikerrel: „Kerek-perec megmondták, ne erőlködjek: csak nem gondolom, hogy egy vallásos emberre bízzák a jövő nemzedékét?!” Így aztán ha versenyt néz a televízióban, s beleképzeli magát a maiak helyébe, átéli az ugrásokat. Igaz, az adrenalinszintje nem emelkedik. Pedig régen azért (is) ugrott.

A sorozat következő része hétfőn jelenik meg a Nemzeti Sport Online-on!