Péntek délben megtartották a hivatalos ceremóniát, a névadót, s az ország legnépszerűbb csapatának arénája 2007. december 21-től Albert Flórián Stadionként szerepel majd a híradásokban. Az eseményre szűk családi körben került sor, és a meghatott Császár, a Ferencváros aranylabdása megkönnyezte, hogy immár az ő nevét viseli kedvenc arénája.

Sok mindenben igaza lett. Amikor hosszú évek után visszatért Magyarországra, elvállalta a Ferencváros irányítását, s az első pillanattól kezdve a fiatalítás fontosságáról beszélt. Aztán munkához látott, de attól kezdve falakba ütközött. Varga Zoltán, a Fradi hajdani legendás nyolcasa akkoriban megosztotta a közvéleményt: rengetegen szerették, s nem kevesen kritizálták. Azt mondták rá, nehéz ember, üldözési mániája van, képtelen normális kapcsolatot kialakítani környezetével. Pedig Varga Zoltán csak dolgozni akart, megszállottan, megalkuvás nélkül. Ma már nem érdekli a magyar futballvalóság.

Kiderül, mennyit ér a szurkolók szava. A Nemzeti Sport hetek óta tartó szavazásán több mint tizenhétezren voksoltak, s mintegy tizenegyezren Várhidi Péter maradása mellett szavaztak, ami azt jelenti, hogy a futballrajongók 63 százaléka elégedett a szövetségi kapitány munkájával. Ehhez képest... Fogalmunk sincs, hogy kivel tervezi a válogatott jövőjét az MLSZ elnöksége, s a minden bizonnyal a döntő szót kimondó elnök, Kisteleki István.

Stadler József a magyar labdarúgás legfurább figurája (volt?): a kilencvenes évek közepén Akasztó határában stadiont épített a pusztában, NB I-es csapatot hozott össze, nem sajnálta a pénzt a futballra, hogy aztán pokollá váljon az élete – áfacsalás miatt három évet ült börtönben. Most újrakezdte az életét, újra vannak milliói és nagy tervei: ismét futballcsapatot akar.

Néhány hónapja az Év edzőjének választották, mindenki a vállát veregette, nem győzte fogadni a gratulációkat. Ma erről már kevesen beszélnek, sokkal több szó esik arról, hogy a Vasas pocsékul szerepel. Mészöly Géza rövid idő alatt élte át a sikert és a kudarcot. Szombaton a Ligakupában volt csapata, az Újpest ellen mérkőzik, méghozzá azzal a tudattal, hogy az angyalföldi gárdának az ő irányításával kevés babér termett az utóbbi időben.

Három év múlva ünnepelheti századik születésnapját a tatabányai futballcsapat. Mondhatnánk, szép jubileum, s hozzátehetnénk, micsoda klaszszisok játszottak annak idején kék-fehérben. Csak hát amíg a múlt dicső, addig a jelen lehangoló, a jövő pedig igencsak bizonytalan…

Jókora szenzációt jelentett a péntek hajnali affér. Vezető hírként szerepelt a kereskedelmi televíziók híradóiban, címlapon hozták a bulvárújságok. Pedig a főszereplők aligha vágytak ilyesfajta népszerűségre. Annak idején a sport, a győzelmek, a felejthetetlen sikerek miatt írtak róluk, foglalkoztak velük. Péntek hajnalban egészen más jellegű hírek kerültek róluk napvilágra. Kósz Zoltán, Sydney olimpiai bajnoka legszívesebben elfelejtené, kitörölné, meg nem történtté tenné azt az éjszakát. De, mi is történt ott, az alagútnál? Miért bilincselték meg az egykori világklasszis kapust, miért került összetűzésbe a rendőrökkel Kósz Zoltán egyik legjobb barátja, a Vasas egykori válogatottja, Petőváry Zsolt?

Nem felejtette el a szakmát. Évek óta nincs reflektorfényben, sőt úgyis mondhatnánk, hogy eltűnt a magyar futballból, ám a nyáron egy kurta-furcsa fúzió révén ismét fontos szerephez jutott. Verebes József lett az első osztályból kieső, a megszűnés szélén táncoló és a Lágymányossal egyesülő, VácÚjbuda LC néven a másodosztályban induló csapat vezetőedzője.

A koreográfia a szokásosnak tűnt: az Eb-selejtező lefújása után ünnepelt a vendégtábor (most éppen a görög...), a hazai drukkerek pedig csendben, a 2–1-es vereség tudatával ballagtak haza. Ám a sajtótájékoztatón furcsa helyzetbe kerültek a magyar újságírók. A német Otto Rehhagel, a vendégek szövetségi kapitánya a mieinket dicsérte. Tette ezt úgy, hogy közben elkönyvelhettük: nemzeti csapatunk története során még sohasem szerepelt ilyen rosszul az Eb- vagy vb-kvalifikáció során...

Nem lehet könnyű neki. Ül otthon a karosszékben, időnként felpattan, nem tehet többet: szurkol a fia sikereiért. Bezzeg régen, amikor a fotel helyett a kispadon ücsörgött, belenyúlhatott a meccsbe, lecserélte mondjuk Zámbó Sándort, aztán bevitte helyette Nagy Lacit. Várhidi Pál, az Újpest hajdani sikeredzője olykor talán ma is taktikát készítene, ellenfelet elemezne, csak hogy segítsen fiának. Azonban nem szól bele a szövetségi kapitány munkájába, egyszerűen csak büszke arra, amit Várhidi Péter az elmúlt hónapokban produkált. Annál szebb születésnapi ajándékot – kedden ünnepli a 76. születésnapját – aligha kaphatott a sorstól, mint hogy a magyar szurkolók többsége ragaszkodik a kapitányhoz.