Lesz élet a járvány után?

A sporttól függetlenül is igaz, hogy semmi sem lesz ugyanolyan: ez a járvány ugyanúgy megváltoztatja a világot és az életünket, mint mondjuk a szeptember 11-ei terrormerénylet, amely alapjaiban írta át a nemzetközi utazás és a rendezvényszervezés mindennapjait. A koronavírus-járvány hatásai azonban még jobban behatolnak a mindennapjainkba. Ennek vannak pozitív vonásai, hiszen a világ végre megtanult kezet mosni és fertőtleníteni, de lesznek furcsák is – a Távol-Keleten például már hosszú évek óta megszokott, ha valaki szájmaszkban közlekedik a tömegben, míg nálunk eddig ez nem volt az, de mostantól már az lehet.

De térjünk vissza a sportra.

Ha talán rövidesenújra is indulhatnakegyes sportrendezvények (ha és talán), a járvány okozta gazdasági hatások még jó darabig nem fognak nyomtalanul eltűnni.

Az egy dolog, hogy a nézők csak nagyon lassan, fokozatosan vehetnek majd részt az eseményeken, vagyis a jegybevételek is csak lassan, fokozatosan jöhetnek vissza: kezdetben zárt kapu, aztán talán félház-harmadház, például két néző között üresen kell hagyni egy-két helyet, mint az iskolában dolgozatírásnál (már amikor nincs távoktatás, persze), és így tovább. Ez legalább a televíziós és szponzori bevételek nagy részét visszahozza, és a tv-nézők is visszakapják a meccseiket. (Más kérdés, hogy mondjuk egy futballmeccs mennyire mutat jó példát a vírus elleni védekezésben, amikor a játékosok nemcsak izzadtan érintkeznek egymással, de a pályára küldött taknyukban és nyálukban hemperegnek, már bocsánat. Esetleg ebben a szokásban is hozhatna változást a vírus utáni világ.)

Ha viszont végre újra korlátozás nélkül mehetnek nézők a sporteseményekre, az sem varázsolja vissza azonnal a vírus előtti időket, még ha látszólag minden újra adott is lesz hozzá. A járvány ugyanis elindított egy komoly gazdasági válságot, amelynek méreteit, mélységét egyelőre még csak becsülni tudjuk, de az biztos, hogy eléri a 2008-as pénzügyi válság nagyságrendjét. Akkor pedig tisztán látszott a sportra gyakorolt hatás: a cégek a válság hatására megfogyatkozott bevételeiket természetszerűleg költségcsökkentéssel kompenzálták, és az első lefaragandó terület mindig a marketing volt, vagyis a szponzorációra, hirdetésekre költött összegek.

Tehát a sportban szponzorként megjelenő cégeknek lényegesen kevesebb forrásuk lesz, ami alaposan leapasztja majd a sportvilág szponzorációs bevételeit a következő néhány évben. Mindez kihathat a másik nagy pillérre, a televíziós bevételekre is, hiszen ha a tv-társaságok hirdetési bevételei a fenti okok miatt lecsökkennek, akkor ők is kevesebbet tudnak fizetni a sportjogokért. Sőt, arra is fel kell készülni, hogy a gazdasági válság komoly munkanélküliséggel, a háztartások számára lecsökkent jövedelmekkel fog járni, vagyis a nézőszámok, illetve a merchandising-bevételek is visszaeshetnek majd.

Nagy kérdés persze, hogy a sportipar igen heterogén világán belül ki mennyire fogja érzékelni ezeket a következményeket. Az iparág elitje, mint a labdarúgás, és különösen a topligák topcsapatai, bizonyosan gyorsabban helyre tudnak rázódni (ezt láttuk a pénzügyi válság idején is), de a kisebb csapatok, ligák, sportágak, amelyek sokkal jobban függenek egy-egy szponzortól, vagy egyszerűen csak sokkal feszítettebb a költségvetésük, akár lényegesen nagyobb bajba is kerülhetnek.

Az is elképzelhető, hogy a mostani helyzet idején a sportban is megnyilvánuló nagyobb fokú szolidaritás a járvány után is fennmarad az európai sportban, kialakítva egy olyan világot, amelyre sokan régóta vártak: a gazdagabbak jobban megosztják majd a szegényebbekkel a bevételeiket, és csökken az eddig folyamatosan növekvő egyenlőtlenség, amely főleg a labdarúgást jellemzi. Az amerikai ligákból ismert esélykiegyenlítő funkciók (egyenlőbb jövedelem-elosztás, korlátozott kiadások) önkéntes bevezetése sem lehetetlen, bár egyelőre igen utópisztikusan hangzik – az új világ azonban hordozhat magában ilyen meglepetéseket.

Magyarországon kivételezett helyzetben van jelenleg a sport, így ezek a hatások a hazai egyesületeket és szövetségeket is speciálisan érintik. A magyar sport finanszírozása többségében nem piaci alapú, hanem állami és ahhoz közeli forrásokon nyugszik, amire mi, közgazdászok mindig azt mondjuk, hogy hosszú távon kevésbé fenntartható, mint a piaci működés, a jelenlegi helyzetben viszont ez most egy darabig még extra stabilitást ad a magyar sportnak. A közmédia, az állami szerencsejátékcég vagy a többi hasonló támogató nyilván nem vesznek fel olyan kemény tárgyalási pozíciót, mint amilyet a magántulajdonú piaci szereplők, míg a jegybevétel – egy-két dicséretes kivételtől eltekintve – eddig sem tartozott a magyar sportszervezetek fő bevételi forrásai közé. A jelenlegi helyzetben tehát a magyar sport relatíve jobb helyzetben van a nemzetközi versenytársainál.

A járvány utáni helyzet azonban több kérdést is felvet. Az állami hátterű vállalatok fogják-e tudni tartani a támogatásaik mértékét, miközben az elmúlt évek konjunktúrája után a magyar kormánynak egy gazdasági válság következményeit kell elviselnie és azt kezelnie? Ha a cégek bevételei, és így a nyereségük is csökken, akkor az abból fizetendő társasági adó is csökken, vagyis a tao-támogatások is megcsappanhatnak – könnyen lehet, hogy ez nem a piramis tetején, hanem az alján okozza majd a legnagyobb gondot, ahol a taóra épített szabadidő- és utánpótlássport roppanhat meg.

A magyar kormány sportirányultsága biztosan nem fog változni, a jövőbeni lehetőségeinek határait viszont még nem ismerjük. A preferenciáit azonban igen: a kiemelt csapatsportágak klubjainakfelhatalmazást adtaka játékosok fizetésének egyoldalú 70%-os csökkentésére, ami tisztán jelzi, hogy a kormányzat fontosabbnak tartja az iparág fennmaradását, gazdasági stabilitását, mint a sportolók egyéni érdekeit. A klubok számára a jövőbeni támogatások tekintetében iránymutató lehet az az igen komoly jogi eszköz, amelyet most a kezükbe kaptak.

#maradjotthon