No Dárdai, no party

Adva van egy labdarúgóklub, amely az elmúlt években jellemzően ún. transzferstratégiát folytatott, vagyis elsősorban a saját utánpótlására és a máshonnan olcsón (akár ingyen) megszerzett játékosokra támaszkodott, őket építette fel, hogy aztán közülük többeket is nagyobb összegért adjon tovább. E stratégiához tökéletesen illeszkedett vezetőedzőként a klublegenda Dárdai Pál, akinek az edzősége alatt a klub többet szerzett játékoseladásokból, mint amennyit költött.transzferstratégiát folytatott, vagyis elsősorban a saját utánpótlására és a máshonnan olcsón (akár ingyen) megszerzett játékosokra támaszkodott, őket építette fel, hogy aztán közülük többeket is nagyobb összegért adjon tovább. E stratégiához tökéletesen illeszkedett vezetőedzőként a klublegenda Dárdai Pál, akinek az edzősége alatt a klub többet szerzett játékoseladásokból, mint amennyit költött.

Dárdai tavalyi távozását többféle narratívával is tálalták, ő maga elsősorban arra hivatkozott, hogy belefáradt a munkába, de utólag nézve a folyamatot, a klub részéről a döntés vélhetően már annak az előjele volt, hogy úgy érezték: új stratégiához új ember kell.

Az ugyanis egyértelmű, hogy már a nyártól új utakra lépett a klub, ekkor kezdődött az új résztulajdonos,Lars Windhorst hatalomátvétele, és a Dárdait követő szakvezető, Ante Covic már annyit költhetett, amennyit Dárdai soha.

Ez világosan jelezte a transzferstratégiával való szakítás kezdetét. Ennek a stratégiának ugyanis a DNS-ében, identitásában az is benne van, hogy „merjünk kicsik lenni”, lássuk be, hogy nem mi vagyunk a nagyhalak a piacon, és ennek megfelelően találjuk meg a helyünket a versenytársaink között. Ha viszont egy ilyen klub be akar kerülni a nagyok közé, át akarja írni a klub identitását, akkor az olyan játékosköltésekkel jár, ami a transzferstratégia keretein belül tarthatatlan. Sikerkör-stratégiának hívjuk azt, amikor egy klub tudatosan fektet be nagyobb összegeket a játékosállományába, hogy minél sikeresebb legyen a pályán, és ennek hatására növelje a bevételeit is, így szerezve vissza a befektetés többszörösét.

Windhorst érkezésével a Hertha is nagy akart lenni, ami egybecsengett Michael Preetz klubmenedzser korábban már hangoztatott vágyaival, hogy a csapat feljebb lépjen, elkerüljön a középmezőny első feléből. (Na ez mondjuk sikerült, csak éppen nem abba az irányba, ahogy Preetz gondolta.)

Hogy a nyáron miért pont Covicot találták alkalmasnak az új stratégia elindításához, az rejtély, hiszen a horvát származású tréner alapvetően Dárdaihoz hasonló profilú, azaz a Hertha utánpótlásából került ki, felnőttcsapatot korábban még nem is irányított. Ősszel aztán helyükre kerültek a dolgok, Jürgen Klinsmann személyében igazi sztáredző ült le az igazgatótanácsi székből a kispadra. (Igen, Klinsmann Németországban még mindig sztár, noha edzői eredményei szerények – a 2006-os vb-bronz a válogatottal óriási közös élményt jelentett minden német szurkolónak, még ha utólag úgy is tűnik, hogy abban sokkal inkább volt benne az akkor még csak másodedző Joachim Löw keze, mint Klinsmanné.)

Klinsmann számára aztán még inkább megnyílt a pénzcsap – ha tavaly ilyenkor valaki azt mondja, hogy egy év múlva a Hertha költi el a legtöbbet a téli átigazolási szezonban, a térdünket csapdostuk volna a röhögéstől. Azóta már nincs Klinsmann sem, és nagy kérdés, hogy a klub vezetősége töretlenül megy-e tovább a stratégiaváltás útján, vagy módosítják az irányt, ad absurdum a teljes visszafordulásig. Inkább az első opció tűnik a hírek szerint valószínűbbnek, vagyis egy újabb neves edző érkezése, és a neki megfelelő igazolások nyári kivitelezése. A magyar szurkolók természetesen Dárdai visszatérésében bíznak, de erős fenntartásaink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy a vezetőség szemében ő beleillik-e még az új stratégia koncepcióba, vagy inkább a „régi módi” emberének tartják.

Biztos vagyok benne, hogy lesz még Dárdai a Hertha a vezetőedzője, a kérdés csak a mikor. Addig meg szándékán kívül is örök fenyegetésként marad meg a mindenkori Hertha-edzők számára: ott él Berlinben, néhány utcányira a stadiontól, a klub egyik legnagyobb ikonja. Mondhatni, ő a Hertha Nyilasija: miután Nyilasi Tibor az első edzői időszakát lezárta a Ferencvárosnál, minden utódját az ő nevével fenyegették, az ő nevét skandálták a nézőtéren még hosszú éveken keresztül. Dárdai neve is ugyanígyfel fog vetődni minden alkalommal Berlinben, akár van realitása a szerepvállalásának, akár nincs.

És hogy végül sikeres lesz-e az új Hertha-projekt? Berlin, mint Európa egyik legnagyobb metropolisza elvben akár tökéletes is lehetne egy nagycsapat felépítéséhez, de azért ennyire nem egyszerű a helyzet, és itt is felmerül az identitás kérdése. Az évtizedeken keresztül fallal kettéosztott városban a Hertha még mindig a volt nyugat-berliniek csapata, míg a keletiek az Unionnak szurkolnak, amely korábban az NDK-ban töltötte be a megtűrt kistestvér szerepét a Stasi által támogatott Dynamo mellett, majd az újraegyesítés során a Hertha árnyékában élhette át ugyanezt. (Most akár fordulhat is a kocka, legalábbis egyelőre a Bundesliga-újonc Union előrébb áll a tabellán.)

Berlin lakossága persze hihetetlen mértékben átalakult a belső és külső bevándorlás révén az újraegyesítés óta, de a futball egyik fő tulajdonsága az, hogy rendkívül erős identitásokat őriz, és a fenti alapértékek a mai napig megmaradtak, vagyis – bár a német piacon a Hertha eddig vállaltan „kicsi” volt –, a fővároson belül még a Hertha az „úri” csapat, az Union pedig a „kisembereké”. Berlin mai demográfiájához az utóbbi talán jobban is illik. (A földrajzról meg csak annyit, hogy amikor két évvel ezelőtt egy Hertha-meccsen voltam, és a lefújás után az Olimpiai stadiontól a 2-es metróval utaztam kelet felé az ottani szállásomra, folyamatosan fogytak el a kocsikat az induláskor még megtöltő Hertha-sálas drukkerek, az egykori fal környékén már egy sem maradt belőlük.)

Ezek mind olyan tényezők, amiket figyelembe kell venni a vezetőségnek, amikor új irányt szab az egyesületnek – a pénz önmagában még nem fog mindent megoldani. Előbb-utóbb ezt Windhorst és Preetz is megtanulja.