A Ferencváros nagy ugrása

A játékoskeret, a szakmai stáb vagy éppen a háttérfeltételek kialakításán egyértelműen látszik, hogy ez a csapat az európai szereplésre lett tervezve, és nem (csak) arra, hogy megnyerje a magyar bajnokságot és/vagy kupát.

Az NB I-ben tapasztalt óriási fölényük jól jelzi ezt a helyzetet, bár vélhetően ők maguk sem számítottak erre a hatalmas pontkülönbségre. Ennek első oka természetesen a Ferencváros anyagi fölényéből fakadó kiemelkedő játékoskeret, de rögtön utána kell tenni, hogy a szakmai stábnak sikerült maximális hatékonysággal és precizitással mozgatnia ezt a gépezetet, szinte hiba nélkül játszva végig az év (és főleg az ősz) nagy részét. Ezenkívül nagyon fontos volt azonban, hogy a riválisok teljesítménye rendkívül ingadozó volt, két kézzel szórták a pontokat, és így szinte tálcán kínálták a rekordelőny kiépítését, amelyet a Ferencváros ki is használt.

Azért fontos ezt így végigzongorázni, mert sokan a12 csapatos bajnoksággalmagyarázzák a nagy előnyt, ami teljes félreértése a rendszernek, hiszen nem amiatt alakult ki ez a pontkülönbség, hanem annak ellenére. Gondoljuk csak végig a példa kedvéért, hogy mi lett volna, ha a Ferencváros nem a Videotonnal, a Debrecennel, az MTK-val és Újpesttel játszik egy-egy harmadik meccset, hanem mondjuk a Gyirmóttal vagy a Mezőkövesddel oda-vissza – még nagyobb lett volna az előnye, még hamarabb bebiztosította volna a bajnoki címet. Abból a különbségből, amely az idén a zöld-fehérek és a mezőny között volt, az atyaúristen sem tudott izgalmas bajnoki küzdelmet varázsolni, legfeljebb csak akkor, ha hoztak volna egy olyan szabályt, hogy a Ferencvárosnak csak két pont jár a győzelemért.

De ahogy az első mondatban jeleztem, az igazi előrelépést nem a magyar mezőny letarolása jelentené, hanem a nemzetközi siker, és magyar csapat esetében a siker alatt a főtáblára kerülést értjük. A Ferencvároslehetséges ellenfeleitlátva az első körben, már ez a lépcsőfok is éppen elég nagy kihívást jelenthet, és akkor playoffról vagy csoportkörről még nem is beszéltünk.

Ez nem véletlen – a pénz mennyisége ugyanis a futballban nagyon relatív.

A magyar bajnokságból ugyan kiemelkedik az FTC a mintegy 10 millió eurós (azaz hárommilliárd forint feletti) költségvetésével, de nemzetközi viszonylatban ez igen messze van még a csoportkörben szereplő csapatoktól is. Úgy is mondhatjuk, hogy a Ferencváros egyfajta légüres térben mozog: a büdzséje a magyar mezőnyhöz képest sok, a nemzetközi mezőnyhöz viszont kevés.

Nem véletlen, hogy reppentek felpletykáka klub költségvetésének növeléséről, ami viszont piaci alapon nyilván nem lehetséges.

Pontosabban: akkor lehet lényegesen több piaci bevétele a klubnak, ha kijutna a nemzetközi porondra, amihez viszont több bevétel kellene... Ez igazi 22-es csapdája, tehát a klubnak Münchhausen báróként a saját hajánál fogva kell magát kihúznia a vízből, mondjuk nagy bravúrral bejutva a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Ez a szereplés még 0 megszerzett pont esetén is több milliárd forintos garantált pluszt jelent például, és akkor arról még nem is beszéltünk, ha egy-egy jól sikerült játékoseladást lehet ennek köszönhetően nyélbe ütni. (Mellesleg a nyári Európa-bajnokság is hozhat egy-két ilyen ajándékot a Ferencváros kasszájába, a magyar válogatott szereplésétől függően.)

Nagy kérdés persze, hogy a klubnak mekkora szüksége van a piaci bevételekre. A nemzetközi kupaszereplésből befolyó összegekre nyilván mindenki vágyik, hiszen a fentiek alapján európai statisztaszereppel is olyan summát lehet keresni, amely nagyságrendileg össze sem hasonlítható a magyar piac nyújtotta bevételekkel. Azonban a klub stratégiáján egyértelműen látszik, hogy a futballcég nem feltétlenül a piaci alapú bevételek felé orientálódik (még ha egyébként abból is neki van a legtöbb az NB I-ben, elsősorban a stadiont üzemeltető Lagardère révén).

A Ferencváros klubstratégiája leginkább az ún.l'art pour l'art stratégiávaljellemezhető, ahol nincsen a klubnak valódi tulajdonosa, így az irányítás nem is a tulajdonos gazdasági céljainak (és ezáltal az általános gazdasági racionalitásnak) felel meg, hanem önmaga a klub szellemisége veszi át az irányítást a vezetők felett – erre utal az elnevezés is. Külföldön az egyaránt egyesületi (vagyis nem gazdasági társasági) formában működő Real Madrid és a Barcelona a stratégia mintapéldája, idehaza pedig a Ferencváros annyiban feltétlenül hasonlít rájuk, hogy – bár az NB I-ben kötelező a gazdasági társaság – a tulajdonos anyaegyesület nem valódi tulajdonosi szerepet tölt be, és a klub nemcsak felhasználja a presztízsét, hanem sok mindent alá is rendel annak.

Az ilyen klubok vezetői tehát nem tulajdonosok, nem a saját pénzüket kockáztatják, hanem legfeljebb a kapcsolataikat (és a klub már említett presztízsét) használják a szükséges jövedelmek előteremtésére. Mivel azonban a magyar piac messze nem tud annyi bevételt nyújtani egy futballcsapatnak, mint a spanyol, nem olyan nagy meglepetés, hogy a ferencvárosi klubvezetés kapcsolatain keresztül állami cégektől érkezik nagyobb mennyiségű jövedelem, gondolva itt mind a központi ligabevételekre, mind a klub saját bevételeire. És bár – ahogyan mondani szokták – „van még ott, ahonnan ez jött", ilyen úton (is) nyilvánvalóan korlátos a klub növekedési képessége.

Visszaértünk tehát ugyanoda: az előrelépéshez a Ferencvárosnak nemzetközi bevételre van szüksége, amihez egyszer mindenképpen át kell ugrania a közte és az európai középmezőny vége között húzódó szakadékot.

A magyar futball érdeke is, hogy ez minél előbb megtörténjen – akár már ezen a nyáron.

SZABADOS GÁBOR