Győr: utoljára lesz most tavasz?

Az azóta történt fejlemények azonban világossá tették: az utóbbi évek magyar topcsapatának befellegzett.

A klub perszeazöncsődután isafennmaradhat, akár még az NB I-ben is, de hogy az elmúlt néhány év termését, a bajnoki aranyat, ezüstöt és a bronzokat nem egyhamar fogja megismételni az ETO, az egészen biztos.

Két igazán beszédes utalás is történt erre: az egyik, hogy az Audi felmondta a szponzori szerződést, a másik pedig, hogy Tarsoly Csaba lemondott a győri díszpolgári címéről, kvázi ezzel is jelezve, hogy nem tudja/akarja megmenteni a klubot, amelynek felvirágoztatásáért a címet kapta.

Az Audi-fiaskó nem csak azért meghatározó, mert ez a bevétel lehetett volna a túlélés egyik záloga a tulajdonosi forrásoktól vélhetően megfosztott futballklub számára, hanem azért is, mert ez a kapcsolat nyilvánvalóan nem jöhetett volna létre az önkormányzat és a központi kormányzat támogatása nélkül, márpedig ha most a német autógyár „engedélyt kapott” lelépni, akkor jó eséllyel máshol is lemondhattak a csapatról. (Mint ahogy az amúgy győri Szijjártó Péter vezette Külügyminisztérium is szinte azonnal felmondta a Quaestor tulajdonosával közös érdekeltségeit.) A modern kremlinológia szabályai szerint innen már csak egy irányba vezethet az út.

Hogyan történt/történik mindez?

A Győr példája kiválóan mutatja be napjaink futballklubjainak finanszírozását és annak kockázatát.

Egy labdarúgó-vállalat működtetése rendszerint nem nyereséges – nemcsak Magyarországon, hanem Nyugat-Európában sem. A futball veszteséges biznisz. Hogyan éri meg mégis mindez? A tulajdonosok nem a klub közvetlen működésén keresztül, hanem a saját egyéb vállalkozásaikban realizálnak olyan hasznot, amely összességében nyereségessé teheti számukra a projektet, mert azért természetesen senki nem olyan bolond, hogy a megtérülés reménye nélkül öntse egy klubba a pénzt.

Ez az úgynevezett szinergiastratégia: a profit a tulajdonos egyéb érdekeltségeiben keletkezik, miután a klubot lényegében reklámeszközként használja saját vállalkozása(i) népszerűsítésére, vagy éppen a saját kapcsolati tőkéjének növelésére.

Ilyen csapat külföldön a Philips tulajdonában lévő PSV, a Bayer gyógyszergyár által birtokolt Bayer Leverkusen, a Volkswagen kezében lévő VfL Wolfsburg, a Gazpromhoz tartozó Zenit Szentpétervár, vagy éppen a Red Bull saját sportbirodalma a Red Bull Salzburggal, az RB Leipziggel, a New York Red Bullsszal (hogy a hokicsapatról és a Formula–1-es istállókról ne is beszéljünk) – és ez a sor bizony még folytatható lenne a végtelenségig.

Hasonló kapcsolat volt a Quaestor és a Győri ETO között: a futballcsapat maga végig veszteséges volt, de a Quaestornak két jó oka is volt a támogatásra: egyrészt a cégcsoportot és annak termékeit reklámozta a klubbal, másrészt (és ez a fontosabb) a klubot csomagban adták anno a régi Rába-stadionnal, amelyre nagy ívű ingatlanfejlesztést tervezett a vállalat. Ez lett az ETO Park, bevásárlóközpontostul, szállodástul, Pintér Attilástul. Tarsoly Csabának és a Quaestornak nem volt semmilyen győri kötődése, az egyetlen ok, amiért éppen az ETO-t választották 2001-ben, a stadion volt: ez volt az egyetlen magyar klub, amelynek a saját tulajdonában volt a létesítménye, és nem az önkormányzatéban vagy valamilyen más állami szervében.

Ez a klubstratégia komoly stabilitást biztosíthat a futballvállalatnak, hiszen lehetővé teszi a (szolid) veszteséget, a rosszabb időszakok átvészelését, köszönhetően a csapat mögött álló tulajdonosnak. A klub azonban egyben kiszolgáltatott is a tulajdonosának, tehát ha a tulajdonos megroggyan, akkor a klub is omladozni kezd. (Ez természetesen azokra a klubokra is igazak, amelyek nem szinergiastratégiával működnek, de ha egy futballcég a piaci bevételeiből is nyereséges tud lenni, akkor nyilván kevésbé hat rá végzetesen a tulajdonos gondja.)

Megint csak külföldi példát hozva, ez történt az 1990-es ével olasz sikercsapatával, a Parmával, amely a Parmalat ékköveként az alsóbb osztályokból feltörve lett a Serie A és az európai kupaporond meghatározó egyesülete, számos hazai és nemzetközi kupagyőzelemmel. Aztán amikor a Parmalat törvénytelen pénzügyi manőverek következtében válságba jutott, a Parma aranykorszakának is leáldozott, letépték szárnyaikat.Azóta a másodosztályt is megjárták, de most legalább újra az élvonalban vannak – távol a trófeáktól, persze, földhöz ragadtan (és megint a szakadék szélén).

És ne legyenek illúzióink, ugyanez történne a PSV-vel, a Leverkusennel, a Salzburggal, vagy bármelyik másik fent említett csapattal ilyen esetben.

A kérdés csak az, hogy ki hogyan áll fel belőle.

A Győr esetében is ez a kérdés: mi lesz most?

A végcél nyilvánvalóan az lehet, hogy a Quaestor értékesítse a klubot, amihez van is megfelelő alap: a stadion. Ahogy annak idején ők is emiatt vették meg az ETO-t, most is ez vonzhat alkalmas befektetőt, ráadásul ugye közben összehasonlíthatatlanul megnőtt az ingatlan értéke. (Az persze más kérdés, hogy egyben akarják-e eladni vagy külön, a stadiont a Quaestor adja-e el vagy a hitelező MFB stb.) Többen felvetették, hogy akár az önkormányzat vagy a stadion esetében az állam is lehet a vevő: nem elképzelhetetlen végkifejlet.

És addig? Lassú vegetálás, értékesített és elengedett játékosok, újra leadott Audi-kulcsok, csökkentett fizetések, küzdelem a középmezőnyben (mondjuk ez már megvan), esetleg a kiesőzónában és lejjebb – innentől már csak a játékosok motivációján és persze a sportszerencsén múlik, hogy hol áll meg a lejtőn a klub. Az ETO kitörölhetetlenül része a magyar futball történetének, mindenképpen fontos lenne, hogy ne tűnjön el a süllyesztőben.

Az Audi meg közben a hírek szerint marad a győri filharmonikusoknál.