2014, a stadionok éve

Nem lehet kérdéses a címbéli állítás: a rövidesen mögöttünk hagyandó esztendő sportgazdasági szempontból egyértelműen a felépült sportlétesítményekről, azon belül is elsősorban a futballstadionokról marad leginkább emlékezetes.

Felcsút, Debrecen és Ferencváros – időrendi sorrendben – kétségkívül három ikonikus helyszíne lett ezzel a magyar sport legújabb korszakának. (És persze azok lehetnek az eltervezett továbbiak is, de annyit azért megtanultuk Magyarországon, hogy csak az a stadion stadion, amelyik már a valóságban is áll, nem csak maketten. Az új nemzeti stadionra azonban nemzetközi kötelezettséget is vállaltunk a győztes Eb-pályázattal, tehát kormányoktól függetlenül az is el fog készülni – talán éppen a 2018-as választásokra.)

Első kérdés: ilyen futballnak minek az új stadion?!

(Nem én kérdezem így, hanem az ország egyik fele.)

A futball, mint szolgáltatási csomag, két részből áll: az alapszolgáltatásból, vagyis a pályán zajló játékból, és a kiegészítő szolgáltatásból, tehát mindabból, amit az infrastruktúrával köré rakunk, a parkolástól az ülőhelyeken keresztül a büféig és a vécékig. Ha azt akarjuk, hogy javuljon a futball (mint szolgáltatási csomag) minősége, akkor a két részt, a játékot és az infrastruktúrát együtt kell fejleszteni. Amikor a szurkoló arról dönt, kimegy-e a stadionba, akkor a kettőről együtt, egyszerre dönt, hiszen ezek elválaszthatatlanok egymástól. Értelmetlen tehát az a felvetés is, hogy előbb legyen futball, és csak utána stadion – a kettő ugyanis együtt jár.

Arról nem is beszélve, hogy akik jelenleg még látogatják a hazai labdarúgó-mérkőzéseket, azok jellemzően az alacsonyabb jövedelmű és így fizetőképességű rétegekből kerülnek ki – a jobb anyagi lehetőségekkel bíróknak ugyanis a lerobbant létesítmények nem tudnak kielégítő szolgáltatásokat nyújtani. Ha tehát azt akarjuk, hogy a futballunk minél hamarabb a saját lábára álljon és el tudja tartani magát (hogy például minél kevesebb állami forrás kelljen a fenntartásához), akkor be kell vonni azokat, akik képesek többet fizetni, azaz drágább jegyet venni, több ajándéktárgyat vásárolni, komolyabb szponzorokat vonzani stb. Ez pedig nem megy minőségi stadionok nélkül.

Az első kérdés tehát pipa.

Második kérdés: hogyan fognak az új stadionok valaha megtérülni?!

Ezen a ponton célszerű inkább egyből továbbugrani a harmadik kérdésre: meg kell-e egyáltalán térülniük az új stadionoknak?

Ez itt ugyanis a legfontosabb. Hiszen folyton azt firtatja mindenki, hogy vajon fent tudják-e tartani magukat ezek a stadionok, illetve megtérül-e az üzemeltetésükből a befektetés. Ha pusztán pénzügyi szempontból nézzük, akkor egyértelmű, hogy lesznek olyan létesítmények, amelyek nem hozzák vissza a bekerülési értéküket, de talán még a folyamatos működtetésük is veszteséges lesz, azaz – valószínűleg – állami-önkormányzati források kellenek majd a fenntartásukhoz; de lesz olyan is (elsősorban például a Ferencváros új stadionja), amely hosszú távon képes akár a beruházás költségén felül is nyereségesen futni.

A pénzügyi megtérülés azonban nem az egyetlen szempont.

Mert bár a magántőke valóban minden esetben pénzügyi megtérülést keres, az állami tőke már nem – a kormányzati befektetések esetében a puszta pénzügyeken felül fontos a projekthez kapcsoló társadalmi hasznosság, az egyéb területekről érkező pozitív hatások. Ilyen lehet például a sportolás népszerűsítése, a sport nemzetegyesítő és nemzetépítő erejének kihasználása, a futball be-, illetve visszaépítése a nemzeti kultúrába stb. stb. stb. Na és persze kifejezetten célja lehet a kormányzatnak az, hogy az infrastruktúra fejlesztésével üzleti alapokra helyezze az iparágat.

Félreértés ne essék, ez nem valamiféle kormánypropaganda, már csak azért sem, mert nincs is precíz, következetes kommunikáció arról, hogy mi a pontos cél a stadionépítésekkel. Én most felvetettem erre néhány lehetséges alternatívát, aztán vagy beletaláltam, vagy nem. Annyi azonban már ebből is látszik, hogy az állami beruházások megtérülését lehetetlen számszerűsítve értékelni, hiszen a pénzügyi profit mellett fontos szerepet kapnak szubjektív hasznok is – olyan hasznok, amelyek értékelése erősen függ a saját megítélésünktől, akár politikai véleményünktől is, hogy éppen mennyire tartjuk fontosnak vagy haszontalannak az adott területet, és persze hogy milyennek értékeljük az infrastruktúrafejlesztésnek az adott területen kifejtett hatását.

Az persze minden csűrés-csavarás mellett is egyértelmű, hogy akár a pénzügyi megtérülés, akár a további hasznosság a cél, üres stadionokkal ez nem fog megvalósulni – az első feladat tehát mindenképpen az, hogy meg kell tölteni ezeket a létesítményeket.

Mondjuk úgy, hogy a hardverek egy része már megvan, most kellenek hozzá a megfelelő szoftverek – az eddigi gépeken nem futottak volna el az új programok, viszont a mostani szoftverekkel az új hardverek sem érnek még semmit. Mindkettőre szükség van az előrelépéshez: maradt bőven teendő 2015-re (és még tovább) is.

Sikerekben gazdag új esztendőt kívánok!