Repkednek a milliók – futballistát tessék!

Undorító idővel köszöntött be szeptember első napján az ősz, egyfajta erődemonstrációval jelezve, hogy itt most tényleg vége a nyárnak. Kevesen vannak valószínűleg, akik ennek örülnének (a diákok és a pedagógusok biztosan nem), de a kevés kivétel közé tartoznak talán a labdarúgóügynökök családtagjai, akik végre visszakapják a nyár folyamán alig látott férjet vagy apát.

A nemzetközi átigazolási piac szokás szerint az utolsó (és az utolsó utáni) napokban/órákban/percekben is aktív volt, és bár a Ronaldo és/vagy Gareth Bale által tartott rekord nem dőlt meg, így is az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb bolond szezonját tudhatjuk magunk mögött.

A nemzetközi átigazolási piac szokás szerint az utolsó (és az utolsó utáni) napokban/órákban/percekben is aktív volt, és bár a Ronaldo és/vagy Gareth Bale által tartott rekord nem dőlt meg, így is az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb bolond szezonját tudhatjuk magunk mögött.

Az UEFA által bevezetett pénzügyi fair play indításakor sokan arra gondoltak, hogy ez majd gátat szab a klubok őrült költekezésének, de egyelőre nem úgy tűnik, hogy ez gyökeresen megváltoztatná a piacon forgó összegeket. Vannak persze kisebb-nagyobb jelek: sok klub inkább fiatalokra hajt, akiket hosszabb távra szerződtetve könnyebben megfelelhet az előírásoknak, és ebben a szezonban már a PSG is megtapasztalta azt az érzést, amelyet a nyugatra eljutott magyar turisták éreztek a Kádár-rendszer alatt, amikor pénz nélkül nézegették a kapitalizmus boltjainak zsúfolt kirakatait és polcait. A lényeg azonban nem változott: szezonról szezonra egyre több pénzt költenek el a topligák klubjai játékosvásárlásokra.

Az idei nyarat nyilván nagyban befolyásolta a brazíliai világbajnokság, a szokásos trendeknek megfelelően. A Florentino Pérez vezette Real Madrid mindig is úgy viselkedett a transzferpiacon, mint egy hóbortos milliárdos, aki a legjobb kocsikat akarja összegyűjteni a garázsába, hogy mutogathassa őket, de a vb után különösen izgatottan, „ezt is akarom, ezt is akarom!” kiáltásokkal kezdett a bevásárlókosárba pakolni, megszerezve a torna gólkirályát és a világbajnok válogatott egyik legjobbját is. (És ha már a sokáig üldözött Falcaót nem tudták leigazolni, elhozták a Manchesterből előle menekülő Chicharitót, teljessé téve a kört – mindezt persze már csak a transzferszezon végére hagyva.)

Apropó, Falcao: a vb-ről lemaradt kolumbiai támadó fordulatos átigazolása jól mutatja, hogy a topklubok egymás dolgát is alaposan megnehezítik, hiszen gyakran egymás kárára verik fel az árakat és a béreket – nem ritkán persze szándékosan csak azért szállva be egy-egy licitbe, hogy kitoljanak a másikkal, zavart keltsenek, vagy éppen így terelhessék el a figyelmet a saját, csendben-okosan végzett ügyletükről.

Ez is az oka, hogy egy futballista ára gyakran nagyon eltér a reális piaci értékétől. Ennek a „reális piaci értéknek” a meghatározása sem egyszerű feladat, számviteli eszközökkel nem, hanem csak szakértői becsléssel lehet megállapítani, ahogyan azt az ingatlanok esetében is teszik (ez a közismert transfermarkt.de oldal egyik fő profilja), de az aktuálpiaci helyzet ezt sokszor felülírja.

Ha az eladó anyagi gondban van, akkor kevesebbért is kénytelen lemondani egy játékosról, mint amennyit normál esetben kaphatna: az ingatlanpéldánál maradva, a „sürgősen” eladásra kínált lakásokat is mindig olcsóbban lehet megszerezni. Ugyanígy a vevő is kerülhet szorult helyzetbe: az iskolapéldája ennek Andy Caroll esete, akiért anno azért volt kénytelen botrányosan sokat fizetni a Liverpool a Newcastle-nak, mert Fernando Torres az átigazolási időszak utolsó napján ment el a Chelsea-be. A Newcastle remekül ráérzett, hogy a vörösöknek egyrészt nagyon kell egy csatár, másrészt Abramovics 50 millió fontjával van tele a széfjük, így minden idők egyik legrosszabb ár–érték arányos üzletébe sikerült behúzniuk a Liverpoolt, 35 millióért. (Azóta pedig már Carroll és Torres is messze jár.)

De a vevő kluboknak más problémáik is lehetnek: az még triviális, ha mondjuk egy csapatnak kevés pénze, de sokszor az sem jó, ha túl sok van. A Real Madrid, a Manchester City, a Chelsea vagy éppen a PSG gyakran megtapasztalta, hogy ha ők jelentkeznek be egy játékosért, akkor sokkal többet kell érte fizetniük, mintha bármely más klub alkudozna az eladóval. Az „újgazdagok” a transzferpiac legnagyobb inflátorai, akik az egekbe emelik az átigazolási díjakat – hiába is próbálnak tenni ellene, a piac elég hatékonyan működik ahhoz, hogy mindenki annyit fizessen egy-egy játékosért, amennyit még éppen rá tud szánni.

Egy biztos: a futballüzlet legszűkösebb erőforrása mindig is maga a futballista marad, és amíg a klubok tudják növelni a saját gazdasági bevételeiket (vagyis amíg a szponzoroknak megéri fizetni, amíg tudnak új rajongókat szerezni, Ázsiában vagy bárhol), addig a labdarúgókért kiadott összegek is folyamatosan emelkedni fognak.

A felső határ? Nem, nem a csillagos ég. Azon már rég túlvagyunk.