Ezért ilyen jók a spanyolok

Mi termelte ki a világot egyedülálló módon uraló spanyol válogatottat?

Az ország futballjának egyedülálló piaci struktúrája áll az ismétlődő sikerek mögött.

Kis történelmi visszatekintő: régen a válogatott csapatok rendszerint az adott ország bajnokságának egy-egy vezető klubcsapatára épültek, annak meghatározó alakjai adták az együttes gerincét. Ez egyben azt is jelentette, hogy az egyesületekben elsősorban hazai futballisták játszottak, így a klubok a nemzeti identitást, játékstílust stb. is hordozták.

A légiósok elterjedésével, a Bosman-szabály és a gazdasági átalakulás következményeképpen ez a rendszer felbomlott, Európa vezető klubjai ma már szinte kivétel nélkül multikulturális közösségek, így nem is dominálhat bennük a hazai válogatott – a nemzeti tizenegyek kulcsjátékosai szerteszét szóródtak országon és kontinensen belül, nem épülhetnek egyetlen klubra.

Mivel azonban a válogatottaknak már régen sem volt sok idejük az összecsiszolódásra, az utóbbi évek-évtizedek zsúfolt versenynaptára pedig még inkább lehetetlenné tette a közös munkát a szövetségi kapitányok számára (szinte csak a tétmeccsek maradtak, mindenféle komolyabb felkészülés, urambocsá’ edzőtábor nélkül), különösebb szakmai okoskodás nélkül megállapítható, hogy komoly előnyt jelenthet egy nemzeti együttes számára, ha egy klubcsapat gerincére épülhet, ahol a kulcsjátékosok napról napra együtt játszanak.

De hol tud ilyen válogatott kialakulni, és eredményes lenni?

Ott, ahol:

1. „Oligopol” piac jön létre az adott ország élvonalbeli bajnokságában, azaz egy-két csapat dominálja a ligát, elnyomva a többieket. Ez azért szükséges, mert így össze tudják gyűjteni a legjobbakat, vagyis a válogatott gerince megjelenhet akár egyetlen klubcsapatban is.

2. Minőségi futballisták állnak rendelkezésre a válogatott számára. Ez persze triviálisnak tűnik, de az első feltétel következtében nem az: hiába van mondjuk Szaúd-Arábiában, vagy hogy közelebb maradjunk, Ukrajnában ilyen oligopol piac, ha egyszer a játékosállomány nem teszi lehetővé, hogy ebből egy komoly válogatott nőjön ki.

3. A bajnokság megfelelő fogyasztói piaccal és ebből fakadó gazdasági erővel bír ahhoz, megtartsa az ország legjobbjait. A tipikus ellenpélda Hollandia, ahol hiába uralja pár nagycsapat a ligát, és hiába termelnek ki emellett minőségi játékosokat, ha azok nagyon hamar odébbállnak, és ugyanúgy szétszóródnak a világban, mint más országoknál.

Jól látható, hogy gyakorlatilag egyetlen ország van, amelyre egyszerre igaz mindhárom pont: Spanyolország.

Megvan a megfelelő gazdasági erő és piaci szerkezet, azaz a két topcsapat, a Real Madrid és a Barcelona dominálja a bajnokságot, kézben tartva a válogatott kulcsembereinek zömét. És bár a mostani Európa-bajnokságon látott spanyol csapat fix kezdőjátékosain éppen fele-fele arányban osztozik a két óriás, nem kérdés, hogy a gerincet ebben az esetben a katalánok adják a Puyol–Piqué–Busquets–Xavi–Iniesta tengellyel (ideszámolva most a sérült védőt is, aki korábban alapember volt és nyilván most is ott lett volna a pályán – Villát viszont azért nem említem, mert ő nem barcásként lett kulcsjátékos a válogatottban).

Némileg paradox módon tehát éppen az a spanyol válogatott egyik legnagyobb erőssége, ami miatt sok szurkoló lenézi a spanyol bajnokságot: a Real–Barca hegemónia. („A két nagyon kívül nincsen benne erős csapat” – legyintenek más országok szimpatizánsai a La Ligára, de ne is húzzuk most az időt azzal, hogy leállunk vitatkozni velük, például a „gyenge” spanyol kiscsapatok Európa-ligában látott tarolására hivatkozva.)

Az mindenestre ezek után pláne nem kérdés, hogy az európai klubfutballt az elmúlt években magabiztosan uraló Barcelona felemelkedése a spanyol válogatott sikereihez is hozzájárult, de mindez nem jöhetett volna létre a fenti feltételek teljesülése nélkül.

Az is nyilvánvaló, hogy a spanyolok válogatott szinten is sokat köszönhetnek – Luis Aragones és Vicente del Bosque mellett – Pep Guardiolának, mint ahogy Rafael Beniteznek is.

Ööö… hogy is jön ide Benitez? – kérdi most olvasó.

Ő volt az, aki megindította a spanyol futballisták külföldre áramlását, amikor honfitársait gyűjtötte maga köré a Liverpoolnál, nagyon komoly spanyol–angol irányú exportot indítva el ezzel. Ez a folyamatos export küszöbölte ki ugyanis a fenti modell talán egyetlen nagy hátrányát, miszerint a Realból és a Barcából különböző okok miatt kimaradó spanyol klasszisok hazájukban másodrangú klubokban kénytelenek „senyvedni” (nem megbánta ezzel a Valenciát, a Sevillát és a többieket – de hát ők is tudják, hogy odahaza nem lehetnek egyenlők az egyenlőbbekkel), ami akár a szakmai fejlődésüket is gátolhatja, hiszen a legmagasabb szinten, vagyis a Bajnokok Ligájában legfeljebb csak epizódszereplők lehetnek. Az angol piac azonban ma már elszívja ezeket a játékosokat, így Fernando Torres, Juan Mata, David Silva (vagy korábban Xabi Alonso, aki mára beállt a „sorba”) anélkül is a legnagyobb klubok egyikében játszhat hétről hétre, hogy ehhez – például Torres esetében – érzelmeit feladva csatlakozni kelljen a két klasszikus spanyol csapat egyikéhez.

Így zárul hát be a kör: a Barca-gerincet izmosító Real-játékosokkal és a hozzájuk beépülő, rendszerint kisebb spanyol klubokból „világgá” ment légiósokkal.

(És ha már Anglia szóba került: a fenti modellbe ők akár bele is illenének, csak éppen elvétve vannak angol játékosok a nagy angol klubokban. Ennek oka a második pont – az angol futballisták egész egyszerűen nem elég jók a saját klubjaikhoz. Erről bővebben volt már szó korábban, lásd itt.)

Ettől még persze történhetett volna sok minden másképp, ha például az elődöntőben a kapufa mindkét esetben a portugáloknak, és nem a spanyoloknak segít, de a sportban végeredmény számít, márpedig az egyértelmű: ez múlt négy évben háromból három nagy világversenyt nyertek meg a spanyolok.

Viva Espana!