Az UEFA és a fair play

Sötét idők jönnek? Vagy szép új világ?

Mindkettőt vizionálták már arra, ha bevezetésre kerül az UEFA pénzügyi fair play rendszere. A friss Bajnokok Ligája-döntősök közül például a németesen precíz költségvetésű Bayern a szabályozás egyik legnagyobb nyertese, míg a Roman Abramovics fontmillióit eltapsoló Chelsea az egyik legnagyobb vesztese lehet.

De valóban fair-e ez a fair play? És valóban hoz-e gyökeres változásokat?

Mindkettőt vizionálták már arra, ha bevezetésre kerül az UEFA pénzügyi fair play rendszere. A friss Bajnokok Ligája-döntősök közül például a németesen precíz költségvetésű Bayern a szabályozás egyik legnagyobb nyertese, míg a Roman Abramovics fontmillióit eltapsoló Chelsea az egyik legnagyobb vesztese lehet.

De valóban fair-e ez a fair play? És valóban hoz-e gyökeres változásokat?

Az ismert alapelv – vagyis az, hogy a klubok (az infrastruktúrára és az utánpótlásra fordított összegeken felül) nem költhetnek többet a piaci bevételeiknél, azaz nem lehetnek veszteségesek – elsőre szimpatikusnak tűnhet. Esélyegyenlőség, a deficites egyesületek ne kerüljenek jogosulatlan versenyelőnybe, és így tovább, és így tovább.

No de.

Most akkor a labdarúgás gazdasági alapokon működik vagy sem? Üzletszerűen vezetik a klubokat vagy sem? Akarja az UEFA, hogy ez így legyen vagy sem?

Az üzletszerű működés egyik alapismérve ugyanis éppen az, hogy a tulajdonos kockáztathat, befektethet, vagyis rövid távon akár veszteséget is vállalhat egy hosszabb távú nyereség reményében. Az UEFA-nak, úgy látszik, kőkonzervatív klubtulajok kellenek, akik nem reszkíroznak, nem mernek fejleszteni-fejlődni, akik csak szépen lassan pörgetgetik a mókuskereket.

Félreértés ne essék: az valóban nem fair, ha egy csapat úgy ér el sportsikereket, hogy közben tartozásokat halmoz fel, nem fizeti ki a játékosait vagy a partnereit, de ez közel sem ugyanaz, mint amikor valaki befektetési céllal előre veszteséget kalkulál, és rendezi is a deficitet a saját forrásaiból. Ez utóbbit igenis lehetővé kellene tenni, akár megfelelő biztosítékok (pl. bankgarancia) megkövetelésével – már, ha valóban hisszük, hogy a futball lehet üzlet, és valóban vonzó környezetet akarunk teremteni a piaci befektetőknek. Nekik köszönhetjük ugyanis mindazt, amivé a labdarúgás vált az elmúlt évtizedekben, és ami az UEFA-t is gazdaggá tette. (Ha pedig valakinek nem tetszik mindaz, amivé a labdarúgás vált, azon a pénzügyi fair play sem fog segíteni: a futballgazdasági szellem már kiszabadult a palackból, és nem lehet oda visszagyömöszkölni.)

Ez az anakronisztikus szabályozás azt sem veszi figyelembe, hogy sok klub stratégiájának eleve része, hogy működéséből nem közvetlenül akar nyereséget elérni (vagyis könyv szerint veszteséges lesz), hanem a tulajdonos egyéb vállalkozásain keresztül, amelyek a klubot egyfajta médiaeszközként használva profitálnak annak imázsából. Ilyen szinergiastratégiát alkalmaz például a Phillips tulajdonában lévő PSV, a Bayer által birtokolt Leverkusen, a VTB bank kezében lévő Dinamo Moszkva – és persze Abramovics Chelsea-je is.

De hogy visszakanyarodjunk Magyarországra: ha mondjuk Szima Gábor, Garancsi István vagy Tarsoly Csaba úgy döntene, hogy számára megér néhány százmilliós pluszkiadást (veszteséget) az, hogy pár év múlva csapata a Bajnokok Ligájában milliárdokat keressen, az UEFA fair playe miatt ezt akkor sem tehetné meg.

El lett tehát vágva az előrelépés útja a kisebb klubok számára. A szabályozás bebetonozza az élre a legnagyobb egyesületeket, hiszen tulajdonosi ráfordítással nem lehetne kipótolni a köztük és az üldözők közötti különbséget. (Üldözők alatt természetesen már nem a magyarokat értve, hanem a szűk európai elit után sorakozókat.)

Olyan ez, mintha minden játékos csak annyit edzhetne, amennyit a mestere előír neki, és ezen felül senki nem végezhetne pluszmunkát a saját szabadidejében – az UEFA-ellenőrök minden stadionban lezavarnák a pályáról azokat, akik kint maradnak a tréning után kapura lőni, mondván, ez nem fair azokkal szemben, akik nem maradnak kint, mert nem érnek rá.

Nyilván egy ilyen – kizárólag képzeletbeli – „edzésidős fair play” szabályozás betartatása nem lenne egyszerű, de ne feledjük, hogy a pénzügyi fair playé sem lesz az. Számos spekuláció látott már napvilágot, hogy próbálhatnak majd trükközni a klubok; a magyar futballvezetők akár még leckéket is adhatnának külföldi társaiknak, hiszen a licenceljárás során alaposan kitanulták a „lepapírozás” művészetét. Értelemszerűen mindenkinek az lesz majd a célja, hogy a veszteségbe forduló tulajdonosi hozzájárulás lehető legnagyobb részét „papírozza le”, azaz tüntesse fel valamilyen módon piaci bevételként, például szponzori támogatásként.

Az UEFA ígérete szerint ezt árgus szemekkel figyelik majd, de ha strómant alkalmaznak erre a célra, akkor már nehéz lesz bizonyítani a turpisságot. (Ebben az esetben a stróman egy külsős cég, amely névleg megköti a szponzori szerződést a klubbal, majd más formában visszakapja a tulajdonostól az átutalt összeget, esetleg még pár százalékkal többet is, szolgálatai fejében. A magyar klubok pontosan ilyen módszerrel hozták tető alá eddig az arculatátviteli megállapodásokat játékosaikkal, ugyanis az adószabályok miatt a futballisták nem köthettek megbízási szerződést direktbe az egyesülettel. Külön „marketingcégek” jöttek létre ennek lebonyolítására a magyar sportban, a klubok által fizetett 8-10%-os jutalékból élve.)

Lehetnek tehát jogos fenntartások azzal kapcsolatban, hogy meg tud-e valósulni a gyakorlatban a szabályozás – mindenesetre a fentiek alapján talán nem is nagy baj, ha nem.