Byron Moreno

Ezt a bejegyzést eredetileg akkor akartam megírni, amikor Byron M. ecuadori lakost kábítószer-csempészet alapos gyanújával őrizetbe vették New Yorkban, de akkor valahogy elmaradt. Most azonban újra eszembe jutott, mert elkezdődött az Ázsia-kupa, Japánnal és Koreával, ráadásul a Kína–Kuvait meccsen máris a játékvezetőt támadták, hogy a sok-sok kilométerrel odébb, az FA-kupában ténykedő Howard Webbet ne is említsem.őrizetbe vették New Yorkban, de akkor valahogy elmaradt. Most azonban újra eszembe jutott, mert elkezdődött az Ázsia-kupa, Japánnal és Koreával, ráadásul a Kína–Kuvait meccsen máris a játékvezetőt támadták, hogy a sok-sok kilométerrel odébb, az FA-kupában ténykedő Howard Webbet ne is említsem.

Elismerem, nem egészséges dolog, de nekem minderről Byron M. ugrott be. (Akinek előéletéről sokáig csak annyit tudtunk, hogy a szülei nyilván többre értékelték az angol költészetet, mint az angol futballt.)

Lehet, hogy a pali kábítószert csempészett, az is lehet, hogy Ecuadorban csinált sok olyat a futballpályán, amit nem kellett volna, gyermekkorában talán még kisállatokat is kínzott, de egyvalamiben teljesen biztos vagyok: az ominózus 2002-es Dél-Korea–Olaszország meccset NEM csalta el. Komolyan.

Érdekes futballszociológiai jelenség, ahogy szurkolóként szerte a világon az ilyen eseteket kezeljük: a hibázó játékvezetőt – meg persze azt is, amelyikről csak azt hisszük, hogy hibázott – azonnal csalónak (tehát nem vakegérnek, dilettánsnak, indiszponáltnak stb., hanem szándékosan csalónak) könyveljük el. Ez a magatartásforma mélyen bennünk él, nagyjából az iskolában kezdődik, ahol a rossz jegyet adó tanárról egyből a rosszindulatot feltételezzük, majd végigvonul egész életünkön, és így jelenik meg a labdarúgópályán is.

Byron Morenót is azonnal csalónak kiáltották ki, mindenféle bizonyíték híján, feltételezések alapján.

Pedig miután az olaszok szinte végig vezettek, a koreaiak 88. percben esett egyenlítő góljánál nem Moreno tette oda a labdát a gólhelyzetben lévő Szol Ki Hjon elé (és esett utána rögtön hanyatt), hanem Christian Panucci; nem Moreno lőtt pár perccel később az üres kapu fölé néhány lépésről, hanem Christian Vieri; az aranygólnál nem Moreno hagyta fejelni An Dzsung Hvant, hanem Paolo Maldini; és mindezek közben nem Moreno bújt el egy tévéképernyő mögé a csapata irányítása helyett, hanem Giovanni Trapattoni.

A hibás azonban csakis egyedül Moreno lehetett, nem pedig a többiek. Miért?

Szociológiai szempontból a fentiek mellett egyfajta futballrasszizmussal is szemben állunk, annak is a kifinomultabb fajtájával. Az egyik oldalon itt vannak ezek a deli talján legények, az európai nők bálványai és a férfiak mintaképei, bronzbarna bőrrel és zselétől csillogó hajjal; a másik oldalon pedig azok a kicsi ferdeszemű ázsiaiak, akiknek az lenne a dolguk, hogy tofut főzzenek, miniatűr játékokat rakjanak össze vagy műanyag bóvlit áruljanak a 173-as busz végállomásánál, de még véletlenül se futballozzanak, főleg ne szervezetten, céltudatosan, motiváltan.

Tehát ha „azok” megverik „ezeket”, akkor az egyetlen elképzelhető magyarázat csakis valamiféle összeesküvés lehet, amelyben benne van a FIFA, a koreai kormány, a CIA, az FBI, a NASA, a karvalytőke, meg mindenki, aki az ilyenekben benne szokott lenni. Hiszen az nyilván nem eshet meg, hogy az egyik félnek szimplán csak szerencséje volt, a másik meg pont olyankor bénázott nagyokat, amikor nem kellett volna – elvégre a futballban ilyesmi soha nem szokott előfordulni.

Félreértés ne essék, véletlenül sem akarom azt mondani, hogy Moreno hibátlanul vezette volna azt a meccset: természetesen voltak tévedései. De nem csalt, azaz nem vezette szándékosan a hazaiaknak a meccset. A legjobban szemére hányt döntések, Francesco Totti kiállítása és Damiano Tommasi meg nem adott gólja még a felvételek alapján sem egyértelműek, így teljesen reális, hogy jóhiszemű ítéletek születtek.

És persze eszem ágában sincs Byron M.-et jó emberként beállítani; az már eleve sokat elárul valakinek a jelleméről, ha a sport világából jut el a kábítószer-csempészésig. Nyilván példásan meg fog bűnhődni ezért a tettéért – még ha sok szurkoló úgy is véli, hogy a sors másért szabja ki rá ezt a büntetést.