Válogatott kínok

A világbajnoki pótselejtezőkre készülve Cristiano Ronaldo sérülése ismét előtérbe helyezte a klubcsapatok és a válogatottak szokásos konfliktusát. Az egyesületek az egészséges játékosokat sem engedik el szívesen a nemzeti csapatokhoz, egy-egy ilyen sérülés esetén pedig különösen érzékenyen reagálnak.

A klubok álláspontja érthető: hatalmas összegeket fizettek és fizetnek legértékesebb erőforrásaikért, a futballistákért, így ódzkodnak ingyen és bérmentve átadni őket a nemzeti szövetségeknek, kockáztatva esetleges sérülésüket és harcképtelenségüket (mint ahogy Ronaldo kálváriája is a magyarok elleni meccs óta tart).Cristiano Ronaldo sérülése ismét előtérbe helyezte a klubcsapatok és a válogatottak szokásos konfliktusát. Az egyesületek az egészséges játékosokat sem engedik el szívesen a nemzeti csapatokhoz, egy-egy ilyen sérülés esetén pedig különösen érzékenyen reagálnak.

A klubok álláspontja érthető: hatalmas összegeket fizettek és fizetnek legértékesebb erőforrásaikért, a futballistákért, így ódzkodnak ingyen és bérmentve átadni őket a nemzeti szövetségeknek, kockáztatva esetleges sérülésüket és harcképtelenségüket (mint ahogy Ronaldo kálváriája is a magyarok elleni meccs óta tart).

Közgazdaságilag persze viszonylag egyszerű lenne megoldani a problémát. Fizessenek a szövetségek a kluboknak a játékosok „kikölcsönzéséért” – hiszen lényegében munkaerő-kölcsönzésről van szó, vagy kiszervezésről, mint amikor egy vállalat külsős céggel végezteti el bizonyos feladatait, legyen az marketing-ügynökség, ügyvédi iroda, takarítócég vagy bármi más. Amilyen kézenfekvő a megoldás, annyira nyilvánvaló a kivitelezhetetlensége, hiszen a kisebb országok bizonyosan nem tudnának olyan összegeket előteremteni, amelyek egy-egy értékesebb játékosuk klubjának megfelelne (még ha – mondjuk – a FIFA szabályozná is ezeket a summákat valamilyen rendszer alapján), így ismét csak az történne, hogy a nagyobb, gazdagabb szövetségek kerülnének előnybe. (Tegyük hozzá, hogy a klubok jelenleg is kapnak kártérítést a FIFA-tól és az UEFA-tól a vb-ken és Eb-ken résztvevő futballistáik után, ez azonban nem vonatkozik sem a selejtezőkre, sem a barátságos meccsekre.)

Sepp Blatternek (és kisebb mértékben Michel Platininek) persze nyilván nem érdeke ezen egyenlőtlenségek növelése; nemcsak „szociális érzékenységük” okán, hanem mert mindkettejüknek szükségük van a többségben lévő kis országok támogatására. Fontos ugyanakkor az is, hogy a legfontosabb versenyeik, így a vb és az Eb ne veszítsenek gazdasági erejükből, ezért jogi úton, például a hivatalos versenynaptárral szorítják rá a klubokat az együttműködésre.

Találhatnánk-e más megoldást? Érdekes lenne például, ha a klubok nem fix összeget kapnának futballistáik átengedése után, hanem a játékosok részvételével lejátszott mérkőzések bevételeiből (jegyeladásokból, tv-közvetítésekből, hirdetésekből...) részesülnének. Ismét csak tisztán közgazdasági értelemben gondolkodva ez tisztességesnek is nevezhető, hiszen ezek a bevételek erősen kapcsolódnak a játékosokhoz, akikbe azonban a klubok fektettek be jelentős összegeket, nem a szövetségek, utóbbiak tehát „ingyen” profitálnak belőlük. Alternatíva lehet az, ha a nemzeti szervezetek nem pénzzel, hanem természetben mondanak köszönetet az egyesületeknek, például a válogatottak meccsek hirdetési felületeiből, belépőjegyeiből biztosítanak valamennyit a kluboknak, akik így azt el tudják adni vagy fel tudják ajánlani szponzoraiknak, partnereiknek, hasznot hajtva mindebből. Más kérdés, hogy ezek a bevételek erősen piacfüggőek, vagyis – Ronaldónál maradva – egy Portugália–Albánia találkozóból nem sokat kasszírozna valószínűleg a Real Madrid (és a többi klub, amely szintén sorba állna a pénztárnál).

A probléma egy részét megoldaná, ha a szövetségek kötelező jelleggel biztosítást kötnének a játékosokra, amelynek kedvezményezettje egy esetleges sérülés esetén a klub lenne, így kapna kártérítést az őt ért veszteségét – a szövetségnek azonban ez lényegesen kevesebb pénzébe kerülne, mintha „kölcsönzési díjat” fizetne. A FIFA és az UEFA pedig segítséget nyújthatna ezen szerződések kialakításában, illetve bizonyos mértékű finanszírozásában is, a saját bevételeiből. A jelenlegi helyzetben ez tűnik talán a legkivitelezhetőbb megoldásnak.

Említsük meg, hogy sokan egészen radikális eszközöket dobtak be a köztudatba: többek mellett például Arséne Wenger is a barátságos válogatott találkozók eltörlése mellett van, mondván, ezek már nem is érdeklik az embereket. Ez persze erősen vitára ingerlő kijelentés, de tény, hogy a mai nemzetközi meccsdömping közepette egyetlen barátságos találkozót sem övezhetne olyan érdeklődés, mint mondjuk az 1953-as angol–magyart...

Ha viszont a fentiekből semmi nem valósul meg, akkor könnyen lehet, hogy előbb-utóbb más lesz a pénzáramlás iránya: nem a szövetségek fizetnek a válogatottban pályára lépő játékosok után, hanem a klubok fogják „megjutalmazni” a válogatott meghívókat alkalmanként visszautasító futballistáikat; akár fizetésemeléssel, akár szerződéshosszabbítással, akár egy jövedelmező reklámszerződéssel. Az azonban mindenképpen szomorú lenne, ha a játékosoknak kellene dönteniük klubjuk (és anyagi boldogulásuk), illetve a nemzeti színek között.