Egy legenda tiszteletére - avagy boldog 40. születésnapot, David Beckham!

AZ ISMERKEDÉS A FOCIVAL

1994-ben még nem követtem a labdarúgás nemzetközi küzdelmeit, ami nem egészen 8 évesen talán nem meglepő. Néhány magyar mérkőzés persze faterral már befigyelt az Üllőin, amikor még azt sem tudtam, hogy ha a csapat mondjuk 5–0-ra nyer a Vác ellen, akkor attól függetlenül csak három, nem pedig öt pontot kap (pedig mennyivel szórakoztatóbb meccsek lehetnének!).

Jött a BL-menetelés, szegény Knézy Jenő hangjára a mai napig alighanem sokan emlékszünk (Hát még ha Hajdu megfogná... Megfogja, emberek, megfogja!!! Vincze Ottó, lerántani sem lehet, megállítani sem lehet...) – és egyre jobban kezdett érdekelni a játék.

Az első nagy élmény

Jött az 1996-os Eb, a németek magával ragadó lelkesedése, a hajtás, a végig küzdő, nyerő mentalitás elvarázsolt, és a döntőben tudtam szurkolni nekik, tudtam örülni az aranyérmüknek.

1998-ban az óriási „brazilmánia” miatt gyakorlatilag már mindegy volt, ki nyer, csak az (egyébként méltán) egekig magasztalt Ronaldóék ne. Franciák? Üsse kavics.

Aztán jött az 1998–1999-es BL-idény, és minden megváltozott.

A FORDULÓPONT

Onnantól nem volt már csapongás ide-oda. Volt egy srác, aki a jobb szélen elnyűhetetlenül fel-alá robotolt. Akinek a bal lába főleg támaszkodásra szolgált, fejjátéka nem volt kiemelkedő, cselezni pedig csak szökőévenként cselezett. Nem volt a leggyorsabb, nem volt a legügyesebb, de az egész meccset végighajtotta, és amikor a jobb oldalról középre adott, már csak be kellett fejelni a labdát ziccerben a kapuba (Yorke és Cole köszönte is szépen elég gyakran).

Az Inter elleni gólpasszok 8:04-től és 46:29-től


Azok a szabadrúgásgólok, amiket bevert… Nem azok a cristianoronaldós – akit egyébiránt nem fitymálnék le, mi több, napjaink (de még véletlenül sem a történelem – hellótúlzásokbaesniszeretőMessiésCRfanok! – legjobb játékosának tartok) – már elnézést, de „hátsón rúgom a labdát, aztán lesz, ami lesz” megoldások, amelyekből ha véletlenül (tízből, húszból… – egyszer) kaput talál, akkor óriási gól, amúgy semmi… (egyébként azóta nyert két Aranylabdát, de a nagy meccseken még mindig rendre flop).

Na de vissza a témához. Azok a „tért ölelő”, 60 méteres hajszálpontos keresztlabdák… Félelmetesnek hatottak már akkor is, és azóta is (főleg, amikor sajna már egy 15-20 méteres passznak örülni kell nálunk… ).

Nem volt jó az a barcelonai döntő. Középről nem megy, ez van. De a 90. perc után mégis csak két szöglet eredményezte a triplázást előkészítő gólokat minden idők legdrámaibb BL-fináléjában. Meg is nyert minden egyéni díjat a BL-ben, megnyerte még a világkupát is, de az „ítészek” szerint ez valahogy mégsem volt elég az Aranylabdához és a World Player of the Year megnyeréséhez (az akkori gyakorlattól eltérően). Ez utóbbi 2001-ben sem sokon múlt, de akkor is maradt a második hely.

A felejthetetlen 1999-es BL-döntő utolsó percei


Mindmegannyi angol siker (valamint a scar wars... persze, minek játszani a kezdéstől a Real ellen, de azért csak bevertünk két gólt az utolsó BL-meccsen, hogy 4–3 legyen) után Spanyolországba szerződött, kevesebb lett a kiemelkedő eredmény, de amikor Capello érthetetlenül a kispadra száműzte, akkor sem sértődött meg, edzett ugyanolyan keményen, mint mindig. Ez az, amit mindig, mindenhol kiemeltek, visszaverekedte magát a kezdőbe, és nagyszerű játékkal, elképesztő hajrában bajnoki címhez segítette a királyi gárdát. De nem volt maradása, és jött az érthetetlen döntés. Amerika...

A Realnál is voltak azért szép pillanatok


A sokk. Érthetetlen, benne volt még rengeteg év a pályafutásában, erre egy levezetésnek tűnő megoldás. No, de ne rohanjunk ennyire előre! Volt addig még bőven jó és rossz is.

A HÜLYEGYEREKBŐL AZ ORSZÁG HŐSÉN KERESZTÜL A MÉLTATLAN BÚCSÚIG – VÁLOGATOTT

Az 1998-as vb-n egy ország nevezte hülyegyereknek a Simeonével szembeni törlesztése miatt (Istenem, Owenből is mi lehetett volna, ha nem töri szét magát…). Kiállítás, tizenegyespárbaj, kiesés (ez amúgy sem volt az angolok erőssége).

2000-ben az Eb-n jól kezdett a válogatott, de 2–0-s vezetésről kikapott Portugáliától (két assziszt mellesleg), majd a németek papírforma legyőzése után az újabb bukta, ezúttal Románia ellen (hellomi, ez a két győztes csapat volt a selejtezős csoportunkban), és gyors búcsú.

2002-ben jött a vb, amire egy 92. perces szabadrúgásgóllal jutott ki a válogatott (k is szerezte?), ő pedig kis híján elbukta a szereplést, mert egy bizonyos Aldo Duscher agyonrúgta (nézd már, egy argentin…, ráadásul deporos, ahonnan Diego Tristán is 10 méteres, páros lábbal becsúszó szereléssel próbálta likvidálni, szerencsére mindhiába). De felépült, és győztes gólt szerzett, hoppá, Argentína ellen. És micsoda válogatott volt az… De elég volt a hibátlan Brazília, a zseniális Ronaldinho, a (khm) figyelmetlen (...) Seaman, és ott volt az újabb búcsú.

Ez a gól juttatta ki Angliát a vb-re


És ez ejtette ki onnan...

2004, újabb Eb. Egy nyertnek tűnő meccs elvesztése a franciák ellen, kiváló játék, gólpassz, de elrontott büntető (5:48-tól). Így is sima továbbjutás, majd a portugálok elleni negyeddöntő. És az égbe lőtt tizenegyes...

Pedig olyan jól indult az Eb...

2006, Németország. Sorozatban a harmadik vb-n szerez gólt (ez persze mindenkinek összejön… vagy nem?), de újabb bukott tizenegyespárbaj – megint a portugálok ellen. 2008-ban a nagy csalódás, a válogatott lemaradt az Eb-ről, 2010-ben pedig Achilles-sérülés miatt nem mehetett a csapattal Dél-Afrikába. 115 válogatottság. Mezőnyjátékosok között angol csúcs persze.

Sorozatban a harmadik vb-jén is szerzett gólt


És ne feledkezzünk meg róla, hogy 2005-ben gyakorlatilag egyedül nyerte meg Londonnak a 2012-es olimpiát. Ahonnan ÉRTHETETLENÜL kihagyta az (khm) inkompetens (...) Stuart Pearce. Te címeres ökör, te...

A TENGERENTÚLRA, MAJD VISSZA

Na, de vissza az Egyesült Államokba. Madrid után Los Angeles, majd kölcsönbe kétszer Milánó – avagy Cherchez la femme. Más kérdés, hogy a sérülés itt sem kerülte el, és többet a válogatottba sem került be. De a tengerentúlon is bajnok lett 2011-ben. Majd 2012-ben is.

A Galaxyben is voltak jó megmozdulások


Persze, az örök klasszikus szebb volt


Utolsó Los Angeles-i szezonja


Idén (ismétlem, 2013-ban íródott) átjött még egyszer Európába, megmutatni, hogy 38-hoz közeledve, és azon túl is „van élet”. Hogy mást ne mondjak, a Barcelona elleni BL-párharc odavágójának első félidejében (a másodikban lecserélték) ő futotta a legtöbbet. Az a kitartás, a lelkesedés mit sem kopott. A sebesség, ami előtte sem volt (amerikai szokás szerint divatos szóval élve) elit, az már más kérdés. Párizs, persze még egy divatfőváros. Meg amúgy is, minden bulvárlap évekig szinte csak vele volt elfoglalva.

És akkor mi van? Amikor világsztárok aléltak el a munkamoráljától, hol érdekel engem, hogy amúgy a futballpályán kívül is (sőőőőőt) sikeres? Pontosan, sehol. Még egy bajnoki cím összejött. A negyedik országban is (nagy bánatomra Milánóban nem, pedig milyen szép lett volna az ötös), és pont úgy örült egy Ibra-gólnak (mekkora zseni az ember, még ha valamilyen szinten pont ellentéte is az öregnek, akkor sem lehet nem bírni), mint amikor mi behúztuk szétlövésben az alsóházi rájátszásban a lengyelek (Gazeta Wyborcza) elleni meccset Tomi bácsi parádés védése után. Mert egyszerűen imádott játszani.

De 2013. május 16-án, csütörtökön, 16.07-kor, mielőtt elindultunk volna a Balti-tenger (helloKardosFeri, aki a fagyos vízbe sem átallott belemenni) irányába még a hazaút előtt, jött a szomorú hír. Ennyi volt, a nagy öreg megadta magát az időnek, és visszavonult.

Tudtam. Persze, hogy tudtam, hogy eljön ez az idő. Mindenkinek eljön. De valahogy mégsem tudtam, mégsem akartam elhinni, hogy az a srác, aki még mindig gond nélkül futja kilométerek sokaságát a pályán fel-alá nyargalva, na, ő már többet profi szinten, az első osztályban nem lép pályára. Az utóbbi időben nekem persze nem csak a foci számított, fokozatosan zárkózott fel, majd előzött be surranópályán az amerikai futball (azért néhány rúgás erejéig a tengerentúlon ebbe is belekóstolt a mester). De ha valami megmaradt az elmúlt bő évtizedben, az az, hogy mindig szurkoltam neki, és annak a csapatnak, amelyikben éppen játszott. Mert ő ott játszott.

Többet nekem nem lesz ugyanaz ez a játék. Lehet mondani, hogy nem ő volt a történelem legjobb játékosa. Hogy nem volt bal lába. Hogy a fejjátéka nem volt kiemelkedő, hogy cselezni pedig csak szökőévenként cselezett néhányat. Nem volt a leggyorsabb, nem volt a legügyesebb, de az egész meccset végighajtotta, megalkuvás nélkül, és amikor a jobb oldalról középre adott, akkor már csak be kellett fejelni a labdát ziccerben a kapuba. Az ő kitartása, a játék iránti alázata, a személyisége nagyon hiányozni fog nekem ebből a játékból. Amelyben az egyre keményebb játék miatt mindenki próbálja óvni magát, amennyire tudja, de amelyben ettől függetlenül a színészkedés, az alibizés egyre nagyobb úr.

Mindig, minden sérüléséből felállt, hajtott, küzdött. Csütörtök 16.07-ig.

Óriási ikon távozott, mindent köszönök, amit az elmúlt 14 évben láttam, és amiért szurkolhattam ezen időszak alatt. Persze ezentúl is lesz egy rakat elfoglaltsága, remélhetőleg a labdarúgás közelében marad, bár neki, ha az elmúlt 10 évet kihagyja, sem kéne már a jövőre gondolnia, már rég megkereste azt a pénzt, amiből a gyerekei, az unokái, sőt azok gyerekei is nyugodtan eléldegélnek majd.

Ő pedig majd eljár az öregfiúk meccseire, fel-alá futkorászik a jobb szélen, és nyesi a labdákat középre, ahol már csak érkezni kell a csatároknak. A legjobbakat kívánom „nyugdíjas” éveire, és hogy legyen majd valaki, akinek még egyszer ennyire tudok szurkolni. Bár ez nem lesz könnyű…

Good bye, David Beckham. Nekem mindig te leszel A legnagyobb… – fejeztem be anno a gondolatmenetemet. Ehhez most már csak annyit fűznék hozzá, hogy boldog 40. születésnapot, Becks!

Az utolsó meccs és a búcsúztatás

Viszlát!