Tíz éve azt mondták: itt az új korszakos zseni

A wimbledoni férfi egyes 2002. július 7-i döntője előtt az volt a kérdés: ki ez a David Nalbandian? Addig kevesen hallottak az örmény-olasz származású, 20 éves dél-amerikai fiúról, aki profi pályafutását még csupán az előző idényben kezdte, azelőtt a juniorok között oktatott (US Open-győzelem 1998-ban, egy évre rá döntő Párizsban).

Grand Slam-viadalokon korábban legfeljebb a harmadik körig jutott, az Angol nemzetközi bajnokságon pedig éppenséggel ekkor szerepelt először a felnőtteknél. Ehhez képest a négy kiemelt tornán 1979 óta nem értek el akkora sikert az argentin urak, mint általa, hiszen bejutott a fináléba, méghozzá arról az ágról, amelyen többek között Marat Szafin, Andre Agassi, Pete Sampras és Jevgenyij Kafelnyikov neve szerepelt.

Csakhogy ezek a világsztárok még a legjobb 16 közé sem tudtak bekerülni, s a harminckettőbe is csupán egyikük (történetesen a tejfelszőke orosz) fért be, megnyitva ezzel az utat olyan játékosok előtt, mint például Nalbandian. Aki egyetlen klasszissal sem találkozott, viszont szép sorjában elintézte az ellenfeleit, volt, akit könnyebben, volt, akit nehezen.

„Nincs mitől tartanom. Életem első nagy lehetősége előtt állok, felesleges izgulnom, hiszen nem tőlem várják a győzelmet. Úgy vélem, ötven százalék esélyem van″ – jelentette ki a döntő előtt.

Aztán csalódott egy nagyot, a favorit Lleyton Hewitt ugyanis három sima játszmában elintézte őt (legutóbb az 1984-es fináléban folyt hasonló vérengzés, amikor John McEnroe 6:1, 6:1, 6:2-re kalapálta el Jimmy Connorst!). A „felesleges izgulnom″ megjegyzésről meg csak annyit: keretbe foglalta az első szettet. Kettős hibával kezdte, kettős hibával zárta le, ráadásul a köztes időpontban sem nagyon találta a játékát. A hálót annál inkább.

Ez, sajnos, az egész mérkőzést jellemezte, némi malíciával azt írhatnánk, legalább nem tartott sokáig. Jószerével az volt a legizgalmasabb pillanata a meccsnek, amikor néhány biztonsági ember megpróbált „eltakarítani″ a pályáról egy magáról teljesen megfeledkező pucér alakot, aki, kihasználva egy esőszünet végét, egyperces szteppbemutatót tartott a centerpálya kellős közepén. Érdekes látvány volt. Amiként az is, ahogyan egy biztonságis hölgy megpróbálta elkapni...

A világelső Hewittot sem a magánszám, sem az eső, sem pedig Nalbandian nem tudta kizökkenteni, különösebb megerőltetés nélkül, bár tőle szokatlan módon viszonylag sokat hibázva (a gyengén játszó ellenféllel szemben valamelyest ő is leeresztett, van ez így...), de kétségkívül megérdemelten diadalmaskodott a mérkőzésen, és vele együtt pályafutása második Grand Slam-fináléjában. Huszonegy évesen.

Két szettet veszített a két hét során, mindkettőt a holland Sjeng Schalken elleni negyeddöntőben, amelyben egyébként 6:2, 6:2 után a harmadik játszmában már volt négy meccslabdája – ha valamelyiket beüti, ő lehetett volna az ötödik úriember (Don Budge, Tony Trabert, Chuck McKinley és Björn Borg után), aki szettveszteség nélkül tarolja le a mezőnyt. Merthogy Hewitt tarolt, bár hozzá kell tenni, neki sem jött rosszul a kiemeltek felfoghatatlan betlije.

„A győzelem pillanatában az eredményjelzőre pillantottam, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy sikerült. Az elmúlt hónapok fantasztikusan alakultak számomra, hiszen megnyertem az US Opent, aztán a világbajnokságot is, most meg wimbledoni bajnok lett belőlem″ – örvendezett az ausztrál, míg a vesztes a következőket mondta:

„Ez volt az első füves pályás versenyem, ráadásul még sohasem játszottam a centerpályán. Jövőre visszajövök, és – ha így fejlődöm tovább – biztosan győzni fogok. Most annak örülök, hogy részese lehettem a döntőnek.″ Minden idők egyik legegyoldalúbb wimbledoni döntőjének...

Hewitt ezzel rövid időn belül majdnem minden csúcsot meghódított. Nyert Davis-kupát, US Opent, vb-t (amit majd a szóban forgó év végén címvédőként ismét), továbbá előző november óta – minden idők legfiatalabbjaként az erősebbik nemnél – vezette a világranglistát.

Ezúttal pedig győzött Wimbledonban. Fölényesen, mindössze két szettet veszítve, az utolsó két mérkőzésén gémet is alig engedélyezve a vetélytársainak: a brit Tim Henmannak tizenegyet (7:5, 6:1, 7:5), Nalbandiannak pedig hatot (6:1, 6:3, 6:2).

„Lleyton, bárcsak brit lennél!″ – üvöltött be neki egy szurkoló az utolsó meccse közben. Belőle azonban nem lett brit, sem francia, sem amerikai, merthogy büszke a nemzeti hovatartozására. És arra, hogy ilyen sikereket szerzett a hazájának.

„Végignéztem a kupára vésett neveket, Istenem, mennyi zseniális teniszező, köztük sok honfitársam... Viszont Pat Cashé után az elmúlt tizenöt évből egyetlen ausztrál neve sincs rajta, úgyhogy siessenek, karcolják bele gyorsan az enyémet, szépen mutat majd ott az alján″ – utasította a „személyzetet″ Hewitt.

Három egykori ausztrál bajnok is a helyszínen tekintette meg a finálét (Frank Sedgman, Neale Fraser és Ken Rosewall, az előbbi kettő nyert Wimbledonban, Rosewall viszont egyszer sem, mert négy döntőt bukott el...), ami óriási lökést adott az ifjú titánnak, de mint mondta, „amikor a bajnoki címért adogattam, semmire és senkire sem tudtam gondolni, csak arra, hogy a következő gémet muszáj megcsinálnom.″

Holott akad, akinek 21 évesen megremeg ilyen helyzetben a keze. Neki ez még csak a negyedik éve volt a profik táborában, ám már kétszeres Grand Slam-győztesnek mondhatta magát, méghozzá úgy, hogy kétszer játszhatott GS-döntőt. Vagyis százszázalékosan állt, ráadásul mind a két alkalommal három, voltaképpen sima szettben verte meg ellenfelét, Samprast, illetve Nalbandiant, arról nem is beszélve, hogy az előző évi világbajnokságon nyomasztó fölénnyel, veretlenül, mindössze egy játszmát elbukva végzett az élen.

„Sohasem ragadtatom el magam, a felhőtlen boldogságon túl semmi mást nem érzek. Remélem, értik, mire célzok. Rengeteget tanultam eddig és fogok is a jövőben. Amikor például először játszottam Wimbledonban, azonnal a bajnoki címet céloztam meg, de hamar rá kellett jönnöm, ezek a srácok túl erősek nekem, ráadásul a lehető legrosszabb taktikát alkalmaztam, mert megpróbáltam a hálójátékot erőltetni. Ráfizettem. Aztán az alapvonalon ragadtam, már csak azért is, mert tisztában vagyok azzal, hogy elég biztosan játszom hátulról. Idén, ha jól emlékszem, mindössze egyszer próbálkoztam meg a szerva-röptével, de kettős hibát ütöttem, így az egészet hagytam a fenébe...″ – magyarázta vígan Hewitt.

Tíz évvel Andre Agassi győzelme után tehát ismét alapvonal-játékos diadalmaskodott Wimbledonban, ami – mondani sem kell – óriási szó volt, ráadásul nemcsak a bajnok, hanem döntőbeli vetélytársa is hátulról teniszezett. A legjobb négy közé mindössze egy klasszikus szerva-röptéző (Henman) jutott be, őt pedig olyan csúnyán elintézte az auszi, hogy az egész centerpálya attól zengett.

Nick Bolletieri, a sportág egyik tekintélyes tudora már korábban megmondta: vége a nagy adogatók korszakának, a férfi teniszben egyre inkább átveszik a hatalmat az olyanok, akik kitűnő lábmunkával, gyors kézzel rendelkeznek, függetlenül attól, hogy erőset ütnek vagy sem.

Jóslata beválni látszott, elvégre Hewitt az akkori legfrissebb négy Grand Slam-tornából kettőt megnyert, és toronymagasan vezette az ATP-rangsort. Ekkora előnye talán Samprasnak volt legutóbb, még a kilencvenes években.

Boris Becker osztotta Bolletieri véleményét, sőt azt is hozzátette, hogy Hewitté a jövő, a 2002-es csupán a nyitó darabja a majdani sorozatos londoni győzelmeinek.

„Rengeteg sikerélményben lesz még része Wimbledonban, egyszersmind példát mutatott azoknak, akik azt hiszik, csak százkilencven centis magassággal és bombaerős adogatással lehet érvényesülni. Lleyton természetesen fantasztikus teniszező, de én inkább egy klasszis bokszolóhoz hasonlítanám: pokoli gyors, és minden ütése veszélyt hordoz magában″ – magyarázta a torna háromszoros győzteseként legendává váló Becker.

Egy itthoni teniszszakíró pedig így fogalmazott a döntő másnapján: „Hiba lenne már most korszakos zseninek kikiáltani, az eredményei mindenesetre figyelemre méltóak. Megjegyzendő: még Sampras sem kezdte ennyire eredményesen a pályafutását. Márpedig belőle korszakos zseni lett...″

Hewitt arra a kérdésre, hogy a riválisok közül kitől tart leginkább, a következőt felelte: „Remek teniszezők vannak az élmezőnyben, közülük talán Szafin a legveszélyesebb rám. Minden borításon nagyon tud. Igen, azt hiszem, ő a legnagyobb ellenfelem.″

„Meglátjuk. Mindenesetre azok számára, akik Agassi és Sampras nélkül érdektelennek minősítik a férfi teniszt, jó hír: újabb nagy párharc van kialakulóban. És ez is tarthat akár egy évtizeden át″ – így megint a fentebb már idézett szakértő.

Nos, a nagy vetélkedésből annyi lett, hogy a 2005-ös Australian Open legvégén majd összefutottak – más jelentős döntőben sohasem –, és Marat Szafin megtréfálta a hazai pályán szereplő ausztrált. Az volt az orosz-tatár klasszis második, egyben utolsó Grand Slam-diadala.

Lleyton Hewittnak pedig az utolsó ilyen szintű fináléja... A 2002. nyári nagy lelkesedés után a legközelebbi wimbledoni szereplésekor rögtön az első körben kiesett (a horvát Ivo Karlovic tett erről), és amúgy sem jutott el ott többé a záró mérkőzésig – az összes Grand Slamen pedig csak egy újabb US Openen (2004), illetve utána a már említett melbourne-i versenyen –, noha még ma is aktív. Méghozzá pillanatnyilag az ATP-világranglista 202. helyén...

Az a jövendölés azonban bejött, hogy a tenisz és Wimbledon hosszú távra megtalálta az „urát″. Roger Federer – aki egy évvel a nála hamarabb beérő kortársa sima Nalbandian-verése előtt tulajdonképpen lezárta a Sampras-korszakot (az előző nyolc ottani kiírásból hétszer diadalmaskodó, első kiemelt, címvédő amerikai veteránt ő állította meg a 16 között) – 2002-ben még nem bírta el az esélyesség terhét (1998-ban juniorbajnoka volt a versenynek, most pedig már hetedikként rangsorolták), és egy másik horváttól, Mario Ancictól egyből vereséget szenvedett.

Legközelebb azonban már ő végzett az élen, egyúttal ő kezdett olyan szériába, mint amilyet még ausztrál elődjének sem mertek volna tippelni: egymás után hétszer került döntőbe, és ebből hatot meg is nyert. És ezek csupán a londoni győzelmei a karrier Grand Slamet is teljesítő, 16-szoros GS-bajnoknak.

Mindamellett, hogy Hewitt egykori érdemei is maradandóak, a nála mindössze fél esztendővel fiatalabb svájci már réges-régen lehagyta, ráadásul valóban korszakos sztárként még mindig „ott van a szeren″ – holnap például a hetedikért, egyúttal a 17.-ért lép pályára a fináléban...