Öt exkapitány csatája a Premier League-ben

Bő egy évvel azután, hogy a Leeds Európa négy legjobb csapata közé jutott a BL-ben, az előzményekhez – és elvárásokhoz – képest csalódást keltő 2001–2002-es szezont követően edzőváltásra került sor.

Július közepén talált gazdára a megüresedett poszt, ám nem a Celticnél tevékenykedő Martin O'Neill gondolta meg magát, nem is az egy nappal azelőtt befutónak hitt Steve McClaren köszönt el mégis a Middlesbrough-tól – hanem a világvándor Terry Venables hagyott fel a tuti biztos tévékommentátorkodással a váratlan új kihívás kedvéért.

„Az egész olyan gyorsan történt, olyan volt, mint egy forgószél. Pénteken kaptam egy telefonhívást Leedsből, hogy a klub irányítói szeretnének találkozni velem. Szombaton el is jöttek hozzám Spanyolországba, tárgyaltam két órát az elnökkel, és amikor felálltunk az asztaltól, én voltam a United menedzsere. Csak azért kellett várnunk a bejelentéssel hétfőig, mert a klubnak először a londoni tőzsdét kellett informálnia a szerződtetésemről."

Így elevenítette fel a hétvége eseményeit, a két évre szóló, kétmillió fontosra taksált szerződés megszületésének körülményeit Venables, majd hozzátette: „Ha valakit megleptek a történtek, nem csodálkozom, hiszen egy kicsit én is megdöbbentem. Sok mindent el tudtam képzelni, de erre a fordulatra magam sem számítottam."

A tréner elismerte, hogy amikor jó egy évvel korábban kiugrott a Middlesbrough stábjából – ahová eleve majd' kétesztendei „kispadmentesség" után szegődött el, és csak kis ideig maradt –, s elégedetten rögzítette, hogy hathavi megfeszített munkával sikerült az élvonalban tartania a Borót, úgy vélte: első osztályú együttes szakvezetőjeként ez volt az utolsó megbízatása.

Az ekkor 60. életévében járó szakember útját szép eredmények és jelentős feladatok (is) szegélyezték: játékosként volt csapatkapitány és Ligakupa-győztes a Chelsea-ben, nyert FA-kupát a Tottenhammel, szerepelt az angol válogatottban, míg edzőként dolgozott a Crystal Palace és a QPR után a Barcelona, illetve a Spurs élén is, szövetségi kapitányként pedig vezette Anglia és Ausztrália nemzeti csapatát.

A „háromoroszlánosokkal" elődöntőt játszott az 1996-os, hazai rendezésű Európa-bajnokságon, de ugyanúgy buktak el, mint az elődök a '90-es Mondialén (és még sokszor máskor...), szintén a négy között: tizenegyesekkel.

Sokat lehetett viszont hallani róla már a spanyolországi időszakában is: a katalán szurkolók által „El Tel"-nek elkeresztelt angol mester 1985-ben bajnoki címre vezette a trófeáról akkor már 11 éve (!) ábrándozó Barcát – főleg ennek köszönhette, hogy a World Soccer szavazásán az „év menedzserének" választották abban az esztendőben.

Venables a Borótól vett búcsút követően sem szakadt el a labdarúgástól. Az egyik televízió-csatornánál vállalt szakkommentátori állást, és a bajnoki, valamint a BL-meccsek „tálalásának" sikerén felbuzdulva a vb-stábban is főszerepet juttattak neki.

„Őszintén szólva, a Middlesbrough után elegem volt az edzősködésből, kezdtem egészen új szempontok szerint berendezni az életemet. Imádtam a tévézést, és köszönettel tartozom az ITV-nek mindenért. Azért is, hogy most elengedett... Az ottaniak úgy vélik, rászolgáltam arra, hogy egy Leeds kaliberű csapatot vezessek – magyarázta, majd megindokolta azt is, miért forgatta vissza az idő kerekét. – A világbajnokság egyszerűen elbűvölt, nagyon élveztem minden percét, és már akkor éreztem, ha kapok egy újabb lehetőséget, valószínűleg élni fogok vele. Azt azonban nem hittem volna, hogy éppen a Leeds keres meg."

A United vezetői, akik a játékosokra elköltött több mint 100 millió font és az eredmények aránytalansága miatt kötöttek útilaput az ír David O'Leary talpa alá (a 3. és 4. hely után ezúttal csak 5. pozíció a bajnokságban, azaz egymás után másodszor is lemaradás a BL-ről), roppant elégedettek voltak a fogással.

„Egészen őszintén úgy érezzük, hogy a lehető legjobb trénert szerződtettük – jelentette ki Peter Ridsdale, a Leeds elnöke. – A játékosok tisztelik, a kollégák csodálják, és én is úgy gondolom, hogy Terry különleges ember. Ha valamihez hasonlítanom kellene a megszerzését, akkor Bobby Robson esetét említeném. Az egykori kapitány Newcastle-ba ment, és nézzék csak meg, teljesen átalakította azt a klubot. Venables önéletrajzát olvasva az ember csak egyetlen következtetésre juthat: arra, hogy egy rendkívül magas színvonalon képzett edzővel van dolga. Arról nem is beszélve, hogy legendás lelkesedésével még engem is képes meggyőzni tíz perc alatt arról, hogy akár az angol válogatottban is játszhatnék."

Venables Elland Road-i foglalkoztatása egyből nagyszabású továbbgondolásokra késztette az angliai elemzőket, akiknek többsége örömmel vette tudomásul: egy újabb, a szövetségi kapitányi posztról annak idején dicstelenül távozó szakember tűnik fel a Premier League-ben.

A sort a már említett, egykor Ipswichben nevet szerző Robson kezdte, aki – igaz, kivételesen nem leköpdösött páriaként – második vb-je, az 1990-es torna negyedik helye után vette a kalapját, hogy aztán a PSV-t, a Sportingot, a Portót, a Barcelonát, majd újra az eindhovenieket gardírozza, végül, arccal a hetven felé visszatérjen ősei földjére, és 1999 szeptemberében elvállalja az elemeire hullott Newcastle restaurálását.

A holland és portugál bajnokságokat, utóbbi helyen kupát is, míg a katalánokkal három különböző trófeát (pl. KEK-et) nyerő – és közben a fiatal José Mourinhót pallérozó – Sir Bobby tökéletes munkát végzett, remek érzékkel igazolt, taktikai repertoárjából is előbányászott néhány használható verziót, óriási érzékkel összekovácsolta a Unitedot, amely Alan Shearer vezérletével 4. helyezettként kiharcolta, hogy ősztől immáron a Bajnokok Ligájában küzdhessen.

Válogatottbéli utóda, az 1994-es fiaskó (ki sem jutottak...) miatt kapitányként egész Anglia által őszintén megutált, a bulvárlapokban csak egy halom tehéntrágya társaságában káposztafejűként ábrázolt Graham Taylor régi sikerei helyszínére visszatérve újra megtalálta edzői önmagát, és a Watfordot fennállása során először a Premiershipbe vezette (az Elton John-féle kiscsapat a nyolcvanas években vele ért el szédítő bravúrokat, de akkor még nem PL-nek hívták az élvonalat).

A vb-selejtezős kudarca után Wolverhamptonban is dolgozó szakember az ezredforduló után egy másik, benne szép emlékeket ébresztő alakulatnál szintén második terminusba kezdett, ezúttal az Aston Villa élén, amellyel sokak szerint kiváló esélye volt, hogy a 8. helyről még tovább javítva elcsípjen egy európai kupaindulást érő pozíciót (úgy, mint a nyolcvanas évek végén, amikor a birminghamiek Taylorrral ezüstérmesek lettek).

A nemzeti együttes élén őt követte Venables, akit pedig Glenn Hoddle (Venablest játékoseladással kapcsolatos machinációkkal vádolták meg korábbi időszakából, ezért úgy döntött, nem marad a '96-os Eb után).

A futballistaként egykor felettébb remek utód is kicsapott kutyaként kullogott el a '98-as vb-t követően, jóllehet nem az amúgy nem túl fényes eredmény lett a veszte (emlékezetes, hogyan buktak el az argentinok ellen a 16 között, „természetesen" szétlövéssel), hanem az a néhány, bizonyos normákat durván megsértő mondata, amelyet a rokkantakkal és a reinkarnációval kapcsolatban tett.

A korábban csak Swindonban és a Chelsea-nél (játékos-)edzősködő Hoddle-ból ezek után a jobb klubok nem kértek, így 2000 elején az alsó régiókhoz szokott Southamptonban kötött ki, amelyet előbb megmentett a kieséstől, majd a tabella első felébe vezetett – ezt látva a Tottenhamnél úgy gondolták, a klubhoz régről ezer szálal kötődő edző megint szalonképessé vált, így idény közben, 2001 tavaszán átcsábították. Az akkori 11. helyről 2002-re kettőt javítottak, valamint Ligakupa-finálét vívhattak – ennél azonban még jobb folytatásban bíztak.

S végül a játékosként kétszeres aranylabdás Kevin Keegan is hazai egyletnél lelt menedékre azután, hogy a csoportkörbeli kiesést hozó 2000-es Eb-t még túlélte a tisztségében, de a régi Wembley őszi búcsúmeccsén a németektől elszenvedett vb-selejtezős vereséget követően esőáztatott fejjel beismerte: szakmailag még nem érett a válogatott irányítására.

Értők szerint a korábban a Newcastle-t (másodosztályú elsőségig, majd PL-ezüstökig) és a Fulhamet (harmadosztályú bajnoki címig) dirigáló nagy Kevin által irányított, 108 gólt termelő Manchester City a hetvenes évek óta nem futballozott annyira látványosan, mint vele. (Apró szépséghiba, hogy a második vonalban tarolták le a mezőnyt, és a Premiershipbe újfent felkapaszkodva még csak most következett a feladat java.)

A többi exkapitány további ténykedéséhez hasonlóan mindenki óriási várakozással tekintett Venables leedsi bemutatkozása elé is, gondolván, hogy akár csodát tehet a remek játékosanyaggal, annál is inkább, mert a bukott kapitányok addig rendre remekeltek ott, ahol korábban nem angol edző irányított.

Vagyis ha úgy tetszik, afféle különverseny vette kezdetét ősztől, amelyben kiderülhetett, hogy a külföldiként elsőként „betolakodó" Sven-Göran Eriksson előtt regnáló öt kapitányból (az 1999 és 2000 folyamán összesen három meccs erejéig Anglia élére beugró Howard Wilkinsont és Peter Taylort nem számítva) ki lesz a legeredményesebb klubedzőként az új szezonban.

Az öt szóban forgó klub közül egyedül vadiúj szakemberrel induló Leeds helyzetét erősen nehezítette, hogy ekkor már rajta volt a későbbi tragédiájához vezető lejtőn, amelyet a BL-sikerek idején a leendő álladó részvételbe – és az érkező hatalmas tévéjogdíjpénzekbe – vetett (megalapozatlan) hitből fakadó túlköltekezés okozott.

Mivel a 2001-es elődöntő után legközelebb már nem is indulhattak a Bajnokok Ligájában, kényszerpályára került a klub, hiszen 77 millió fontra rúgott az adóssága. O'Leary ténykedésének is az verte be az utolsó szeget a „koporsójába", hogy a végletekig ragaszkodott a fiatal Rio Ferdinand megtartásához, miközben a vezetőség néhány kulcsember elengedésében gondolkodott a tartozások csökkentését szem előtt tartva.

Bár a nagy jövő előtt álló védővel Venables is kalkulált, végül 30 millió font körüli összegért az utolsó pillanatban csak eladták az MU-nak. Távozott Robbie Keane is – de még mindig erősebb volt az állomány, mint amely anno kvalifikált a BL-be. Ennek ellenére a kommentátorkodás helyett a mélyvizet választó El Tellel döcögött a szekér, viszonylag hamar kiestek a Liga- és az UEFA-kupából is, továbbá szó sem volt már bajnoki éremért folyó harcról.

Januárban aztán megváltak Robbie Fowlertől és a balhéja miatt egyszer már kegyvesztett Lee Bowyertől is, de Venables nem ezt nem tudta megemészteni, hanem John Woodgate eladását, és hogy neki nem is szóltak róla. A feszültség nőtt házon belül, és mivel az eredmények sem jöttek, a mesternek márciusban mennie kellett.

Korából (is) fakadóan azóta sem tért vissza a kispdara, eltekintve a 2006–2007-es másodedzői beugrásától Steve McClaren mellé a válogatott élére – na, az sem volt valami nagy siker... A Leeds pedig megúszta végül a kiesést, de további kiárusítások után 2004-ben már nem – a Premier League előtti, mára a múlt ködébe vesző régi korszak (Eric Cantonáról is emlékezetes) utolsó bajnokcsapata azóta sem tudott visszavergődni az élvonalba.

Visszatérve a 2002–2003-as idényre: az öt egykori szövetségi kapitány különcsatájában Graham Taylor lett az utolsó (16,) – nem is maradt tovább a Villánál (s a veterán trénernek ez volt az utolsó ilyen jellegű munkája). Mindössze eggyel végzett előrébb a Leeds és Venables, róluk már szóltunk.

A Tottenham nagyon jól rajtolt, Hoddle-t választották augusztus hónap edzőjének, de aztán visszaszürkültek és minden tekintetben középen zártak, a 10. helyen. Ez nem vezetett azonnali szakításhoz, csak majd az új évad elején, szeptemberben. Neki még egy dobása lehetett: a Wolveshez került, de sem 2005 tavaszán, sem a 2005–2006-os idény végén nem sikerült feljutni a Championshipből – leginkább azért, mert a Wanderers folyton csak döntetlenezett...

Keegantől elsőre jó volt a 9. hely a Cityvel a feljutás után – ekkor búcsúzott a csapat a Maine Roadtól –, de 2004-ben az új stadionjukban visszaestek a 16. pozícióba, majd 2005 márciusában, a korai kupakieséseket (is) követően, távozott a „Hatalmas Egér", a 8. hely már nélküle lett meg a záráskor.

Azt mondta, visszavonul a futballtól, ám 2008 elején teljesen váratlanul átvette az irányításával bő egy évtizeddel korábban élcsapattá előlépő Newcastle-t, amellyel eleinte botladozott, majd a végére belelendültek. Nyár végén viszont összeütközésbe került a vezetőkkel, és hangos nézeteltérés közepette távozott – lehet, hogy a szakmától is végleg.

Bobby Robsonék teljesítettek a legjobban, a Newcastle ezúttal még egyet javítva harmadiknak futott be – azaz a Keegan-korszak óta először dobogósként –, így ismét elindulhatott a BL-ben. A következő szezonban pedig ötödikek lett, ami csalódást keltett, de azért az UEFA-kupában csak összejött közben egy elődöntő. Az ősz szakvezetőnek majd az (elég gyenge) újrakezdés után, augusztusban kellett távoznia.

Még ez utóbbival együtt is messze ő érte el a legjobb eredményeket az ötök közül, ez idő tájt legalábbis – hiszen a PL igazi (gazdag) nagyágyúi mellett ennél a szereplésnél sokkal jobbat nem lehetett reálisan elvárni –, és összességében ugyancsak. A három éve elhunyt Sir Bobby nagyszerű életművére a legnagyobb tisztelettel emlékezik a labdarúgás világa.

A sokoldalú Terry Venables pedig szerencsére még itt van köztünk, és öregkorára sikeres énekesként is tesz róla, hogy őt se felejtsék (majd) el olyan könnyen az emberek...