Koncertteremben volt a holland búcsúmeccs

Kilenc éve olyat látott a XIX. században épült híres amszterdami hangversenyterem, a Concertgebouw, mint még soha. Az NS 2003. július 15-én számolt be róla, hogy egyik előző este limuzinok kezdtek gyülekezni a bejárat előtt, ámde szmokingos urak és estélyis hölgyek helyett hétköznapi ruhás férfiak bújtak elő, táskákkal a vállukon, de ami a legmeglepőbb: bementek a patinás épületbe focizni egyet. (És még a portást sem kellett ártalmatlanná tenniük az abszurd ötlet megvalósításához.)

Bő másfél évtized futballsztárjai gyűltek össze, olyasvalakinek a tiszteletére, aki ugyan több-kevesebb ideig mindannyiukkal együtt játszott valaha, maga sohasem tartozott a sztárok közé. Az Aron Winterhez – merthogy őt köszöntötték – hasonló figurákat szokás szürke eminenciásnak, rosszabb esetben zongoracipelőnek nevezni, bármit is jelentsen ez.

Hogy valójában mennyire fontos, társai által is elismert játékos volt, jól mutatja, kik jelentek meg a díszes társaságban, megérdemelt nyári vakációjukat megszakítva. A teljesség igénye nélkül: Johan Cruyff és a holland edzők doyenje, Rinus Michels mellett eljött Marco van Basten, Danny Blind, Giuseppe Signori, Roberto Di Matteo, Paul Ince, Jocelyn Angloma, Patrick Kluivert, Pierre van Hooijdonk, Frank de Boer, Clarence Seedorf és Ronaldo, nem beszélve a Holland Opera kórusáról, bár ennek tagjai a labda kergetése helyett különböző dalok előadására szorítkoztak.

Nem túlzunk, ha azt mondjuk, az utóbbi egy-két évtizedben a FIFA-nak a változatos apropóból megtartott „világválogatottas" gálái közül nem sokra sikerült ilyen kivételes kompániát verbuválnia, és itt most nem az énekesek jelenlétére gondolunk.

Az esemény ötlete Frank Rijkaardtól származott, aki játékostársa, illetve később, a holland válogatottnál edzője is volt Winternek. Hogy az exkluzív helyszínt ő fundálta-e ki, nem tudni, de kétségtelen, hogy valóban mérkőzéseket rendeztek odabenn, egy rögtönzött kis műfüves pályán, olyan párosításokkal, mint például az 1987-es KEK-győztes Ajax az 1988-as Eb-aranyérmes holland nemzeti együttes ellen, vagy az 1998-ban UEFA-kupát nyerő Inter a kilencvenes évek közepének Laziójával szemben – az egykori FIFA-játékvezető, Mario van der Ende bíráskodása mellett.

Amint a krónikások feljegyezték, Aron Winter, amellett, hogy roppant jól érezte magát, az egyik meccsen mesterhármassal segítette győzelemhez éppen aktuális csapatát. Pedig sosem erről volt híres – vágnánk rá magabiztosan, de az évkönyveket fellapozva kiderül: alig akadt olyan szezon, hogy ne szerzett volna bajnoki gólt.

A legjobb évadja ebből a szempontból az 1989–1990-es volt, még az Ajaxban, amikor is 32 összecsapáson tízszer (!) talált a hálóba. Sőt, az összesített mérlege (469/73) miatt sem kell szégyenkeznie, az ugyanis arról árulkodik, hogy nagyjából minden hatodik-hetedik mérkőzésen megzörgette a hálót. Egy többnyire védekező középpályástól ez abszolút elfogadható adat!

Ha mindehhez hozzávesszük hősünk rendkívül hasznos, ráadásul tiszta játékát, nem kell csodálkozni, hogy az oranje mezét nála többször korábban egyetlen ember (azóta pedig újabb nyolc játékos – egytől egyik az ünnepelt egykori „harcostársa") húzhatta csak magára. Az illető Frank de Boer, aki már száz válogatottság fölött járt, míg ő „megrekedt" 84-nél.

Húszéves korától kezdve, 1987. március 25. (Hollandia–Görögország 1–1) után több mint tíz éven át szinte kirobbanthatatlannak számított a nemzeti tizenegyből. Volt világbajnoki negyed- (1994) és elődöntős (1998) – előbbi alkalommal a nyolc között gólt lőtt a leendő vb-győztes braziloknak! –, 1992-ben és 2000-ben pedig bronzérmet nyert az Európa-bajnokságon, másodjára hazai közönség előtt.

Két nappal a fent leírt ünnepség után Winter a feleségével és három gyermekével repülőre ült, s elutazott oda, ahol 31 éve nem járt. Mint sejthető, ő is egyike az egykori holland gyarmaton, a dél-amerikai Suriname-ban született németalföldi labdarúgóknak (jóllehet az ősei Délkelet-Ázsiából származnak), s még kisgyerekként elkerült onnan.

Talán a búcsúztatás okozta meghatottság hatására döntött úgy, hogy ezúttal hazalátogat, elvégre távoli rokonai is élnek a távoli kontinensen. Mint mondta, még nem tudja, ő maga aktívan a futballban marad-e, de abban biztos volt, hogy – elsősorban odahaza – anyagilag szeretné segíteni a szegényebb sorsú gyerekek sportolását. Azóta pedig már tudjuk: edzőként folytatta, előbb az Ajax fiatalokból álló tartalékcsapatánál, majd másfél éven át, idén júniusig az MLS-ben szereplő Toronto kispadján.

Ami az emberi tulajdonságait illeti, sokáig fél Olaszország csodálta, mint képes elviselni első ottani klubjában, azaz a Lazióban a némely szurkolók részéről őt érő inzultusokat. A római kékek fanatikusainak egy nem jelentéktelen hányada ugyanis nem volt hajlandó elviselni a csapatban a színes bőrű játékosokat, és ennek rendszeresen hangot is ad(ott). Winter négy esztendőn át békésen tűrte a mocskolódást, és csak azzal törődött, hogy meg kell szolgálnia a klubjának az érte kifizetett pénzt.

Hazáját is rendesen szolgálta. Nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy sorozatban hét világversenyt is megjártak – hősünk esetében 2000-rel bezárólag négy Európa- és három világbajnokságot –, s nem lehet véletlen, hogy a Hollandia eddigi egyetlen nagy címét szerző 1988-as Eb-aranycsapat utolsó mohikánjaként ő még a hazai rendezésű Eb-n is ott lehetett, már egy egészen más kerettel (a kilencvenes évek nagyjaival), hogy újabb éremmel búcsúzzon az oranjétől.

Három évvel később pedig a profi labdarúgástól és a rá jó szívvel gondoló társaitól is, akik egyensúlyba hozták remek pályafutását: a zongoracipelő ezúttal hátradőlve élvezhette, amint az egyik legnevesebb műintézmény kórusa neki énekel, s a máskor a sztárok árnyékában megbújó háttérembert ezúttal egy elegáns koncertterem közepén övezte reflektorfény. Nem akárkinek jut ilyen élmény – és még focizhatott is egy jót...