Egy legendás Tour-nap: Armstrong és Ullrich

A kilenc évvel ezelőtti Francia körversenyen a sprinterek közül ott villogott a gyorsasági pontversenyt megnyerő Baden Cooke-on kívül Robbie McEwen, Erik Zabel, Thor Hushovd, Stuart O'Grady és a négy szakaszt is behúzó Alessandro Petacchi, a hegyek sokszoros királya, Richard Virenque, a feltörekvő fiatalok legjobbja, Gyenyisz Menysov, a nem sokkal korábban a második Giróját nyerő Gilberto Simoni, valamint a top 10-ben végző olyan nagyágyúk, mint Tyler Hamilton, Ivan Basso és Carlos Sastre.

Ezúttal azonban egyikükről sem lesz szó – és így sem maradunk majd klasszisok említése nélkül. Pedig a 2003-as Tour egyik csillaga sehol sem volt a végelszámolásánál. A spanyol Joseba Beloki lett a három hét nagy vesztese, pontosabban már jóval hamarabb, mivel az ONCE csapatkapitánya a 9. szakasz utolsó hegycsúcsáról, a Cote de la Rochette-ről lefelé száguldva, körülbelül négy kilométerre a céltól nagyot bukott.

Csukló- és combnyaktörést is szenvedett, de a nyílt könyöktörését kellett azonnal megoperálni. A baszk kerekes a balesetig a második helyen állt az összetettben, mindössze 40 másodperces hátránnyal a sárga trikós Lance Armstrong mögött.

Az amerikai címvédő amúgy éppen csak el tudta kerülni az ütközést. Az üldözők több mint 60 kilométer/órás sebességgel tekertek lefelé, ő öt méterre követte Belokit, s amikor az elesett, Armstrong a szántásba hajtott, szerencséjére így le tudta vágni a kanyart, s éppen a boly elé kanyarodott vissza – nem kis riadalmat okozva.

„Egyszerűen pánikba estem. Ha ilyen helyzetbe kerül az ember, ösztönösen a megoldást keresi. Jobbra nem tudtam kikerülni Josebát, át nem hajthattam rajta, egyetlen megoldás maradt. A mezőn már csak az járt a fejemben, minél hamarabb vissza az útra! Nagyon sajnálom Belokit..." – idézte fel a történteket Armstrong, aki a „farmerkanyarért" nem kapott büntetést a zsűritől.

„A szabályok egyértelműen kimondják, ha a kerékpáros csal, meg kell büntetni, de Armstrong reakciója nem a szabályok megszegésére irányult" – indokolt a versenybíróság elnöke.

Ekkor tehát, már az alpokbeli 8. szakasz óta a négyszeres győztes Armstrong viselte a sárga trikót, és a kazah Alekszandr Vinokurov lett az első számú kihívója, az első pihenőnaphoz érkezve mindössze 21 másodperces hátránnyal. De a harmadik helyezett spanyol Iban Mayo (1:02), sőt még a hatodik Jan Ullrich (2:10) is csak „karnyújtásnyira" volt a US Postal „vezérétől".

Ekkor szusszantak egyet, majd Délnyugat-Franciaországba átruccanva, a 11. szakasz után nem is változott a helyzet, így az eredményhirdetésnél Armstrong fülig érő szájjal vehette át az eseményt meglátogató Arnold Schwarzeneggertől az újabb sárga trikót – egy nappal később viszont már sokkal gondterheltebb volt.

A Tour első egyéni időfutamán ugyanis méretes verést kapott Ullrichtól, aki 1:36 perccel erősebbnek bizonyult nála. Az amerikai a megelőző négy évben nem ehhez szokott. 1999-ben a két crono mellett a prológot is megnyerte, 2000-ben egy, 2001-ben pedig mindkét időfutamon ő győzött, míg 2002-ben a prológon és a 19. szakaszon is a legjobb volt, a másik időfutamon pedig csak a műfaj az évi vb-győztese, Santiago Botero tudta felülmúlni.

Ezzel szemben a németek olimpiai bajnoka – aki egyéni időfutamban már kétszer szerzett világbajnoki címet (1999 és 2001) – karrierje szempontjából szomorú hónapokon volt túl, súlyos sérülése után kábítószer-használat miatt hat hónapra eltiltották, elhagyta csapatát, a Telekomot, s bizony már két éve nem tudott emlékezetes eredményt elérni.

1996 és 1998 között ugyan négy időfutamon is diadalmaskodott a Touron, de azóta ez egyszer sem sikerült neki. Ennek megfelelően szerény tervekkel érkezett a Francia körversenyre, csupán egy szakaszgyőzelem megszerzésében reménykedett

De ha már ez összejött, további megpróbáltatásoknak tette ki a címvédőt. A 13. szakaszon, immár a Pireneusok emelkedőin a – nyilván első gyermeke (egy kislány) két és fél héttel azelőtti megszületésétől is feldobódott – Ullrich újra támadott, s újabb 19 másodpercet faragott a hátrányából, pedig a 197.5 kilométeres etap első negyedében nem érezte túl jól magát, egy ízben öt csapattársa maradt le a mezőnytől, hogy a kapitány újra fel tudjon zárkózni...

„Jan nem volt százszázalékos állapotban, amikor elkezdődött a Tour, ám napról napra egyre jobb formába lendül. Ez a nagy hőség neki kedvez, mert gyűlöli a hideget és az esőt. Szombaton olyan jó erőben volt, mint talán még sohasem" – bólintott elismerően a telekomos Walter Godefroot, Ullrich korábbi főnöke, aki méltatása végén a német menőt egyenesen a sárga trikó várományosának nevezte.

A 14. szakaszon aztán Vinokurov is visszazárkózott az amerikai mögé, a kazah olimpiai ezüstérmes 43 másodperccel Armstrong előtt ért célba. Az azelőtti négy esztendőben nemigen tapasztalhattunk ilyet, hogy a texasit így megszorongassák a riválisok. Azt szoktuk meg, hogy Lance kiáll a nyeregből, hátranéz, talán ránt is egyet a vállán, és nyer. Nyer és nyer és nyer.

Ezúttal ilyesmire még nem volt példa. A 2003. július 21-i folytatásban viszont a Tour egyik legnehezebb szakasza következett, amely előtt érdekes dolgok derültek ki az amerikai kerekesről: a nagy forróságban a 12. és a 13. szakaszon is kiszáradással küszködött, talán ezért nem mutatta a legjobb formáját.

„A víz nagyszerű ital, de az ember elér egy pontot, amikor már nem elég önmagában, arra is szükség lenne, hogy pótolja az elveszített sókat és ásványi anyagokat. Ezeket pedig nem lehet csak úgy magukban elmajszolni..." – magyarázta Armstrong, akinek e napon egy szava sem lehetett az időjárásra, a 159.5 kilométeres hegyi etap Bagneres-de-Bigorre-i rajtjánál mindössze 22 Celsius-fokot mutatott a hőmérő, s ennél csak hűvösebb volt fenn a hegyekben...

Az indulás nem ment zökkenőmentesen, egy újabb demonstráció szűkítette a karaván mozgásterét – még Marseille-be menet történt, hogy egy bebörtönzött parasztszövetségi vezető szabadlábra helyezését követelő tüntetők rövid időre leállították a mezőnyt –, de amint tisztává vált az út, megkezdődtek a támadások.

Az első sikeres szökésre sem kellett soká várni, húsz kilométer után tucatnyi kerekes szerzett előnyt, a sorban ott tekert az olasz bajnoki trikós Paolo Bettini és az időfutam-világbajnok Botero, míg a US Postal „felügyelője" ezúttal George Hincapie volt.

A szakasz első felében három negyedik kategóriás hegyecske nehezítette a meglógók dolgát, ezért aztán Botero a francia Sylvain Chavanel oldalán gyorsan továbbállt. Nem mellékesen: egy esztendővel azelőtt éppen Botero nyerte meg a 15. szakaszt, igaz, akkoriban az Alpok felé tartott a menetirány.

Ezúttal kevesebb dicsőség jutott a kolumbiainak, a legendás Col du Tourmalet csúcsához közeledve ugyanis utasítást kapott a csapatfőnöktől, hogy várja meg klubtársát, az egyre jobban küszködő Vinokurovot.

A rajt előtt még sokan faggatták a hirtelenszőke kazahot, mi lehet a titka az addigi remeklésének. Abban az esztendőben ugyanis megnyerte a Párizs–Nizzát, az Amstel Gold Race világkupafutamot és a Svájci körversenyt, a centenáriumi Tour de France-on pedig az egyik legaktívabb versenyzőnek bizonyult, aki három hegyi etapon is az összetettben élen álló Armstrongot megelőzve ért célba.

„Amíg marad dzsúsz a lábamban, támadni fogok!" – adott igen tömör magyarázatot a Telekom kapitánya. Néhány órával később kiderült, ezúttal kevés volt a dzsúsz. Közben meglehet, hogy Boterónak is megváltásként érkezett a lassítási parancs, ugyanis már nem tudta tartani a lépést Chavanellel.

A francia mindenképpen pozitív mérleggel zárta a napot, a Tourmalet meghódításáért ugyanis 5000 eurós különdíj járt, Chavanel pedig ennél többen ezúttal nem reménykedhetett. Mögötte tudniillik már régen háború dúlt: a legnagyobb ellenfelek egymás minden mozdulatát lesve gyűrték a kilométereket.

A 2114 méteres hegyen az aznapnak már csak 15 másodperces hátránnyal nekivágó Ullrich akcióval próbálkozott, Iban Mayo vette a lapot, Armstrong azonban bízott abban, hogy ritmusváltás nélkül is beéri majd a németet. Így is lett. A Tourmalet-t követő lejtőn összerázódott az élboly, hogy aztán a szakaszt záró Luz-Ardidenen újra kezdődjön minden elölről.

Armstrong elérkezettnek látta az időt, hogy ő is támadjon, de rövidke kirohanására Mayo és Ullrich idejében mozdult. A spanyol volt a gyorsabb, ám bizonyára bánta is, mert Armstrong túl közel ment az egyik nézőhöz (a néző állt túl közel a versenyzőkhöz?), s esett is egy nagyot – hiába próbálták tehát nagy erőkkel kiszorítani a szervezők a különböző tüntetőket, a „magányos merénylőkkel" nem bírtak...

Az út szélén álló szurkoló valójában persze nem akart rosszat, egy sapkának látszó tárgyat lobogtatott, amely beleakadt Armstrong kerékpárjának fék-váltó karjába, s valósággal kirántotta az amerikai kezéből a kormányt. A mögötte tekerő Mayo már nem tudott kitérni, átbucskázott a sárga trikóson, míg Ullrichnak jutott ideje – és lélekjelenléte – korrigálni, ki tudta kerülni a földön fekvő riválisait.

Ezután a Bianchi csapatkapitánya tétován nézett vissza; előbb talán úgy gondolta, él a lehetőséggel, de néhány méter után visszavett a tempóból, majd a lehető legjobb döntést hozta: bevárta legfőbb ellenfelét.

Sportszerű megmozdulás volt – igaz, tartozott is ennyivel korábbról: két esztendővel azelőtt, hasonló helyzetben Armstrong is megtett ennyit érte. Így vagy úgy, Ullrich cselekedete méltán követelt helyet magának a Tour aranykönyvében – főleg azért, mert a várakozás őt teljesen kizökkentette a ritmusból, a bukás pedig szárnyakat adott az amerikainak.

A felzárkózás során a címvédő kis híján újra elesett, a jobb lába kiugrott a pedálból, de idejében korrigált, s aztán... Fénysebességre kapcsolt, és faképnél hagyott mindenkit. Ahogyan ő fogalmazott az eredményhirdetést követő sajtótájékoztatón: a nézővel történt összezördüléskor valósággal „szétrobbant benne egy adrenalinbomba", minden porcikája megtelt erővel, úgyhogy tulajdonképpen hálás is volt az idős úrnak, amiért elé állt.

Előbb elhagyta Ullrichék csoportját, aztán megpaskolta a remekül küzdő Chavanel hátát, s ahogyan azt korábban megszokhattuk, a nyeregből kiállva felszaladt a csúcsra.

Később persze a német bringás is mozgósította az utolsó erőtartalékait, s csak ennek köszönhető, hogy kettejük között nem lett 40 másodpercnél nagyobb a különbség – mindenesetre a 15. szakasz befutója után Armstrong előnye 1:07 percre nőtt az összetettben, a fogadóirodáknál pedig újra minimális haszonnal lehetett fogadni az ötödik győzelmére, vagyis mondhattuk, hogy helyreállt a világ rendje.

Ullrich utóbb arról beszélt, hogy nem is várt magától kiugró eredményt, ehhez képest egészen kiváló formába lendült, s olyan szakaszon, ahol máskor több mint két perccel riválisa mögött „szokott" célba érni, most 40 másodperc volt csak a hátránya.

Abban egyetértett, hogy a hátralévő napokban bármi megtörténhet, ám úgy vélte, Armstrong előnye immár elég nagyra nőtt a végső győzelemhez, hiszen aligha képes őt még egyszer másfél perccel megverni az időfutamban.

A másnapi pihenőnapon megjelenő francia, spanyol és olasz lapok – amellett, hogy a rendkívüli izgalmakat hozó szakasz eseményeit taglalták – szinte egyöntetűen úgy vélték: a viadal még nem dőlt el, s az 1997-ben diadalmaskodó Ullrichnak továbbra is van esélye arra, hogy utolérje a címvédőt.

A France-Soir például ezt írta: „Álom-Tour – az idei verseny méltó a jubileumhoz az újjászületett Ullrichhal és a kiváló állapotban lévő Armstronggal, akit talán túl gyorsan akartak elfelejteni." A L'Équipe szerint „Armstrong újra Armstrong, ismét erőt gyűjtött a támadásokhoz, és felülemelkedett a kételyein. Ullrich továbbra is versenyben, Armstrong hétfői fölénye ellenére nem adja fel."

A Le Parisien szerint már eldőlt – „Feltámadás! Armstrong úgy küzdött, mint legszebb napjaiban, s a hátralévő etapokon már viszonylag nyugodtan tekerhet" –, a Le Figaro szerint még nem – „A randevú a csúcson azt adta, amit vártunk. Armstrong már a hősök közé tartozik, de Ullrich nem adja fel. A Tour még nem dőlt el."

A Libération („Lance Armstrong bukott, de aztán megleckéztette Ullrichot. A Tour mindazonáltal egyelőre nem dőlt el, de Ullrichnak még »gólt kellene lőnie«"), a spanyol Marca („A fenevad visszatért, Armstrong olyan, mint egy gép. Rászolgált arra, hogy megnyerje az ötödik Tourját. Kapcsolata Ullrichhal messze túlmutat az egyszerű rivalizáláson, hiszen barátok, akik között a sportszerűség kulcsfontosságú"), az AS („A király király maradt. Armstrong megmutatta, hogy miért ír hamarosan történelmet"), az olasz La Gazzetta dello Sport („Armstrong előbb padlóra került, majd az egekbe emelkedett. Ullrich csodálatos gesztusa") és az Il Nuovo („Armstrong bukása és diadala – Ullrich a sportszerűség bajnoka") egyaránt Armstrong teljesítményét és Ullrich gesztusát méltatta.

Utóbbit az amerikai a befutó után megköszönte, de nem felejtett el mindenkit emlékeztetni arra, hogy két évvel korábban ő is megtette ugyanezt fordítva. A fair play-szellemiségű esetből lassan rosszízű szópárbaj lett – meglehet, éppen a túlságosan kíváncsi sajtó miatt –, Ullrich ugyanis beérte volna egy „köszönömmel"...

„A kerékpár a legkeményebb sport, szükség van a sportszerűségre. Ilyen volt az is, amikor Armstrong két éve megvárt, ám ne feledjük el, hogy akkor bőséges előnnyel állt, míg most, a Pireneusokban az összetett első hely volt a tét. Ennek ellenére máskor is így tettem volna ebben a helyzetben" – zárta le a témát az 1997-es Tour de France-győztes.

A német kerekesnek amúgy a deficite ledolgozásához az utolsó előtti napon esedékes 49 kilométeres egyéni időfutam minden egyes kilométerét 1 km/órás sebességgel gyorsabban kellett megtennie Armstrongnál. Ez így kimondva nem is tűnt lehetetlennek...

Hasonló volt a helyzet 1989-ben, amikor az amerikai Greg LeMond 58 másodperccel legyőzte a sárga trikós Laurent Fignont az utolsó etapon – amely akkoriban egyéni időfutam volt –, s az amerikai, mindössze 8 másodperccel a francia előtt, megszerezte a második Tour-győzelmét. Ez lett a legszorosabb befutó 1910 óta!

„A televízió előtt ülve láttam azt a befutót, s ma is fel tudom idézni Fignon arcát, amikor Greg LeMond legyőzte – idézte fel az emlékeket Ullrich, majd hozzátette, nem csak az időfutamra ügyel majd: – Minden szakaszon lehet keresnivalóm, figyelni fogok. Meg akarom nyerni ezt a Tourt, még sohasem voltam ilyen közel Armstronghoz. Úgy érzem, csúcsformába kerültem, s ha csak néhány másodperc választ majd el tőle a szombati szakasz után, akkor eltekinthetünk az íratlan szabályoktól..."

Ezek közé tartozik, hogy az utolsó napon, útban a Champs-Elysées felé már nem illik támadni a sárga trikót – persze ha tényleg minden a német olimpiai bajnok tervei szerint alakul, az valóban rendkívüli helyzetet teremthetett: Ullrich támadása nem számított volna sportszerűtlen megmozdulásnak.

Erre azonban érdemben nem került sor. Nem lett volna értelme. A hátralévő etapokon ugyanis a Bianchi kapitánya csökkentette a hátrányát 2 másodperccel, és július 26-án nekigyürkőzött, hogy a cronón a „maradékot" is ledolgozza, de nem tudott gyorsabban haladni nagy vetélytársánál. Nagyjából egyforma iramban száguldottak, majd a második ellenőrző pont után nem sokkal a német elesett. Ezzel vége volt.

Az aznapi harmadik és negyedik helyen osztozó két rivális közötti különbséghez újabb 11 másodperc adódott hozzá, ezért Armstrong a záró felvonásban már nyugodtan kényelmesre vehette a tempót. Kapott is 15 másodpercet néhány üldözőjétől, de így is 1:01 perccel jobb összesített idővel zárt, mint a második helyezett (azóta háromszor is előfordult ennél kisebb differencia az élen, de a 2006–2008 közti időszak küzdelmei két főszereplőnk nélkül zajlottak).

Ullrichnak ezzel együtt ez volt a második legimponálóbb Tour-szereplése az 1997-es diadala után, és talán az 1996-os berobbanása mellett – amolyan kései „fellobbanás". Miközben amerikai „mumusa" ötödször is első lett, ő ötödször is második; a továbbiakban még egy negyedik és egy utólag elvett harmadik helyet ért el a Francia körversenyen, aztán már leginkább csak különböző doppingvádakról és eljárásokról érkeztek jelentések vele kapcsolatban.

Sajnos az utóbbi időben Armstrong is hasonló gyanúkkal és ügyekkel került – nem először – a hírekbe. Az ő esete annyival fajsúlyosabb, hogy miután beállította Jacques Anquetil, Eddy Merckx, Bernard Hinault és Miguel Indurain győzelmi rekordját (utóbbiét olyan értelemben is, hogy zsinórban aratta a sikereit), még kétszer első lett (akkor már ismét nagyobb különbséggel, mint 2003-ban), összesen tehát sorozatban hétszer, amivel abszolút csúcstartó, maga az élő legenda.

De akármi is az igazság a tiltott szerekkel a sportág klasszisai kapcsán, az kétségtelen, hogy a texasi bajnok fantasztikus szériát hozott össze, és nagy ellenfelekkel felejthetetlen nagy csatákat vívott – legalábbis a 2003-as Tour de France-on, s annak is az egyszerre izgalmas és felemelő 15. szakaszán, pontosan kilenc évvel ezelőtt.