Benedek: Nem szabad leírni a 30 felettieket

– Mondják, nem könnyű megélni a napot, amelyen a huszonévek befejeződnek. Ön hogy van a harmincadik születésnappal?
– Egy kicsit féltem tőle, ez kétségtelen – válaszolta klasszisunk 2002 nyarán, 1972. július 12. kerek „évfordulója" kapcsán. – Elsősorban az emlékek miatt. Hogy amikor tizennyolc esztendősen bekerültem a válogatottba, és végignéztem az akkori harmincéveseken, örültem, milyen hosszú idő áll előttem. Aztán elrepültek az évek. Persze történt egy s más, mégis furcsa megemészteni, hogy most már a fiatalabbak tekintenek rám ugyanúgy. Mindegy, azzal vigasztalom magam, hogy még itt vagyok. Meg kell mutatnom, nem szabad leírni a harminc felettieket, inkább beszéljenek arról, hogy újra és még mindig milyen jó. Azt hiszem, ez elsősorban fejkérdés, nem a testtől függ. Ha arra gondolok, hogy volt újpesti csapattársam, Rázga Zoli harminckét évesen fejezte be a vízilabdát 1994-ben, most pedig a legkeményebb maratonikat futja végig, ami összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint itt úszni reggelenként – nos, akkor adódik a kérdés: miért is kéne azt hinni, hogy ez már a leszálló ág? Sőt, ez az igazi motiváció: eljátszani harmincöt-harminchat éves korig, aztán olyan új célokat találni – már csak azért is, hogy ne hízzon el az ember –, hogy ahhoz tán annál is jobb kondi kelljen, mint amilyen most van.

– Mindebből az derül ki, hogy összességében mégsem tűnik mérföldkőnek ez a születésnap.
– Nem érzem, hogy valami befejeződött vagy elkezdődött volna.

– Mindazonáltal a biológiának vannak törvényszerűségei.
– Sajnos. Kezdődött a csuklómmal nyolc éve, aztán szépen folytatódott a többi testrésszel. Viszont közben azt is megtanultam, hogy az összes fájdalmamat kordában tudom tartani. Átalakítottam a súlyzógyakorlatokat, kevesebbel dolgozom, de többet, így bár sajog mindenem, azért tűrhetően vagyok... Egyébként sem illik panaszkodnom, mert a víz rendkívül sokat számít: sokkal kisebb a különböző testrészek terhelése, mint a futballistáknál vagy a kézilabdázóknál.

– Ennek ellenére valami valahol mindig fáj. Mi segít az elviselésében?
– A sikerélmény. Ha az van, akkor van hit. Ha hiszek magamban, már nagy baj nem érhet.

– Momentán ezzel nincs gond: egészen kiemelkedően játszik. Nyilván jó érzés a tükör előtt állni.
– Ne higgye. Mostanság az okoz igazi örömet, hogy látom: működik a csapat. Félelmetes felismerés, amikor az ember elkezdi érezni, mitől jó egy közösség, mitől megy a játék a nagy egésznek. Ehhez persze nagy lökést adott a csapatkapitányság, a tudat, hogy van jelentősége mindannak, amit mondok. Korábban nem igazán beszéltem így a csapatról, most viszont csak így tudok, magamra szinte nem is gondolok, noha tudom, az egyének remeklése határozza meg az összteljesítményt.

– Legyünk őszinték: évekkel ezelőtt egoistábban közelített a pólóhoz.
– Húszévesen ez normális. Egy fiatalnak igenis úgy kell kezdenie, hogy ő egyéniség akar lenni. Hosszú karriert csak úgy lehet építeni, ha ki akarsz tűnni az elején: aki rögtön feláldozza magát a csapat érdekében, az nem álmodhat egy klasszikus, tíz-tizenöt éves pályafutásról. Aztán a kudarcokból és a sikerekből szép lassan meg lehet tanulni, mikor mire van szükség. Persze, már könnyen beszélek olimpiai bajnokként: Sydney óta érezhetem úgy, hogy nem lehet egy legyintéssel elintézni, s igenis segíthetek a fiatalabbaknak. Ha nem nyertünk volna, talán továbbra is a magam kis sikereit hajszolnám.

– Többen úgy vélik, mintha mostanra ülepedett volna le a siker, s kerültek volna ismét egyensúlyba.
– Hogy egyfajta elégedettség lett úrrá a csapaton, az szerintem törvényszerű volt. Gyerekkorunk óta arról álmodtunk, hogy olimpiai bajnokok leszünk. Utána óhatatlanul megváltozik az ember, kell egy kis idő, míg feldolgozza, hogy a környezet miképp viszonyul ahhoz, ha immáron olimpiai aranyérmesként nyer vagy veszít. Ám a tavalyi kudarcok legfőbb oka az volt, hogy a négy legjobb együttes, azaz a magyar, a jugoszláv, az olasz és a spanyol közül nekünk ártott a legtöbbet a felkészülési időszak rövidsége. Dénes edzésmódszerei hosszabb távon eredményesek, a játékunk összeállásához több idő kell, elvégre ezt a látványos, lefordulásos pólót szinte csak mi csináljuk.

– Fel is erősödött a kórus: ez a csapat már nem fog nyerni többet.
– Változtatnunk kell egy sor dolgon: a játékfelfogáson és legfőképp a fegyelmezettségen. Ha ez megvan, képesek leszünk megvédeni az olimpiai bajnoki címünket. Ismét van tűz, ami szintén sokat számít, anélkül feleslegesen kísérletezgetünk bármivel.

– De a tűz aligha loboghat akkora lánggal, mint az előző ciklusban.
– Ez igaz, mégis, tapasztalattal, taktikával és fegyelmezettséggel mindez ellensúlyozható. Nézze, egy idő után nem lehet folyamatosan ugyanazzal a hévvel harcolni, más a lelkesedés egy olimpia előtt és más utána. De ez mindenben így van. Hol feltámad a vágy, hol egy kissé lelohad, akár vízilabdáról van szó, akár tanulásról, akár olvasásról...

– Akár?...
– Na, azt nem is mondom... Én legalábbis így vagyok ezzel. Tavaly ősszel például hosszú évek után ismét úgy éreztem, muszáj folytatnom az egyetemet, a tanulást. A póló mellett szinte minden időmet a történelemnek szenteltem. Korábban elvégeztem két évet a Pázmányon, és most következtek azok a korszakok, amelyekért kifejezetten lelkesedem.

– A vágy akár feltámadhat a hazatérés iránt is?
– Nehéz kérdés. Idén először volt olyan érzésem, hogy szívesen játszanék egy évig itthon. Viszont nem tudom, kibírná-e a feleségem, aki olaszként ezt a nyári két-három hónapot elviseli, aztán annak ellenére visszavágyik, hogy már igen jól beszél magyarul. Bár ha arra gondolok, hogy annak idején nem tudta elképzelni, amint otthagyja Rómát, s most Genovában élünk, voltaképpen ideálisan, akkor semmi sem zárható ki. Még az sem, hogy egyszer majd edzőként térek haza. Bár inkább az üzlet vonz, fele idő itt, fele ott. Az biztos, kispadra csak úgy ülök le, ha nem függök anyagilag a vízilabdától. Elvégre a felelősség elsősorban az edzőé, ami rendben van, ám cserébe én a saját elveimet akarom érvényesíteni, ha törik, ha szakad, és azokon nem szeretnék csak azért változtatni, mert különben a megélhetésem kerülne veszélybe.

– Hogy a szülőföld manapság nem a béke szigete, befolyásolhatja ezt az elhatározást?
– Számunkra az uszoda egyfajta védőburkot jelent, és nem is igazán kívánok kilépni ebből, azaz nem akarok olyasmivel törődni, ami biztosan nem tetszene. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a politika, a jobb és a bal szinte mindent és mindenkit érint, de talán a sport kivétel. Az emberek látják, itt tényleges munka folyik, amelyre nincs befolyással a külvilág.

– Legfeljebb a sportági politika. Apropó, így zárásképp: a nyolc hónapos meghurcoltatást sikerült törölni az emlékezetből?
– Nincsen bennem gyűlölet, ám ezt teljesen elfeledni soha nem lehet. Ha kisorsolnak doppingvizsgálatra, még mindig összeszorul a gyomrom – egyébként FINA-eseményeken ez rendszeres, most is velem kezdték Moszkvában –, ha meglátok bizonyos embereket, bevillannak az átélt szörnyűségek. De ennyi, és nem több. Pontosabban, haza kellett hoznunk a mamámnak az olaszországi cicánkat. Az ügy kirobbanása előtt békében éltünk vele, viszont a tortúra kihozta belőlem a macskaallergiát. 2000 nyara óta nem tudtam megmaradni vele egy szobában, elkezdtem fulladozni a társaságában. Ami megint csak mutatja, hogy a lelki tényező a legfontosabb, a test állapota abból következik.