Az Olasz Kupa 2004–2005-ös kiírásának döntőjében nem a Serie A két akkori legjobb alakulata találkozott. Ráadásul fokozta a még nagyobb meglepetés esélyét, hogy a két gárda közül a Roma készülhetett valamivel nyugodtabban a kettős párharcra, az Inter edzései ugyanis az európai és a dél-amerikai vb-selejtezők miatt időnként foghíjasak voltak.
Az egymás elleni bajnokik kimenetele (3–3 a fővárosban, 2–0-s győzelem otthon) és a már két hete végeredményt mutató tabella alapján erősebbnek számító északiak diplomáciai hadműveletének köszönhetően az argentin szövetség Javier Zanettit, Kily Gonzálezt és Esteban Cambiassót, a brazil pedig Adrianót engedte el (vissza) hozzájuk a válogatottól, de Kily kivételével csak az odavágóra, hiszen nyakukon volt a németországi Konföderációs Kupa. Ezen kívül a gárdát sérülések is sújtották, miközben a „farkasok" többé-kevésbé az alapcsapatukat tudták felvonultatni a Stadio Olimpicóban.
A Roma a játékosként világbajnok Bruno Conti „uralkodása" alatt hosszú nyeretlenségi sorozatot produkált, ám az élvonalbeli idény finisére (amikor már a kiesőjelöltek között kellett emlegetni...) váratlanul feltámadt, és a végén a mezőny első felében, a 8. helyen zárt, mi több, a Coppa Italia fináléjának kimenetelétől függetlenül indulhatott majd az UEFA-kupában, riválisa ugyanis bronzérmesként a BL-re szerzett jogosultságot.
Az első mérkőzésen, melyet a búcsújához közelítő Pierluigi Collina vezetett, az jelentette a fő különbséget, hogy a milánóiaknak volt Adrianójuk, a Romának meg nem. („Számomra fontos, hogy itt lehetek, mert ez az első kupadöntőm az Interrel. Kicsit fáradt vagyok, de legalább az első meccsen mindenképpen jelen akartam lenni" – mondta ezzel kapcsolatban a brazil, aki cáfolta, hogy összeveszett volna mesterével, Roberto Mancinival.)
A házigazda sokkal jobban kezdett, Francesco Totti és Antonio Cassano révén több helyzetet is kidolgozott Francesco Toldo kapuja előtt, de a lehetőségek kimaradtak, egy ízben pedig a kapufa mentett a hálóőr helyett. Aztán a 30. percben váratlan fordulattal az Inter szerzett vezetést: Adriano 30 méterről megeresztett bombája alaposan meglepte Gianluca Curcit. Sőt, a csatár hét perccel később duplázott – ezúttal egy szabadrúgást követően közelről, fejjel volt eredményes.
A Romát sokkolta a két találat, és bár a második félidőben a Vincenzo Montella beállása után már három csatárral rohamozó gárda megint kialakított jó néhány helyzetet, az eredmény nem változott. (Az összecsapás képét hívebben tükrözte a 9:3-as kapura lövési arány a fővárosiak javára, bár ez csekély vigaszt jelentett számukra. A találkozó kicsit hasonlított a két évvel azelőtti finálé első meccsére: akkor a Roma 4–1-re kapott ki hazai pályán a Milantól úgy, hogy a látogatóknak nem sok közük volt a találkozóhoz...)
„A meccs eleje szörnyű volt, a labdát is alig találtuk, miközben a Roma remekül kezdett. Aztán szerencsére sikerült meglelnünk a ritmust, és a szünetre már megnyugtató előnyre tettünk szert, amelyet aztán meg is tudtunk őrizni. Adriano? Én mindig is mondtam, hogy a világ egyik legjobb csatára, akire nagy szüksége van ennek a csapatnak. Ami a végső sikert illeti, még semmi sem dőlt el, a BL-döntőn történtekből nekünk is le kell vonnunk a tanulságot. Kilencven nehéz perc vár ránk Milánóban" – értékelt Mancini, utalva az az évi BL-döntő isztambuli „csodájára", amikor is a Liverpool 0–3-ról állt fel a Milan ellen.
Az ellenfél kispadján ülő Bruno Conti szavai: „Ha a kimaradt lehetőségeinkre gondolok, akkor csak azt tudom mondani, hogy nem érdemeltünk vereséget. Nem sok esélyünk maradt a visszavágóra, de annyit megígérek, hogy a San Siróban mindent megteszünk a kupa elhódítása érdekében."
Ez a „minden" azonban kevésnek bizonyult, így hét évvel a legutóbbi bármilyen siker (UEFA-kupa, 1998), 16 évvel a legutóbbi hazai siker (bajnoki cím, 1989) és 23 évvel a legutóbbi Olasz Kupa-siker (1982) után az Inter megint begyűjtött egy trófeát.
Utóbbi, az említettek között legkisebb presztízsű serleg ugyan a rajtnál nem szerepelt a tervekben (a csapat bajnoki címről és BL-diadalról álmodott), azonban az idény második felében hirtelen egyre fontosabbá vált – ahogy a többi cél szép lassan távolodott.
Az Inter megérdemelten nyerte el – története során 1939, 1978 és 1982 után negyedszer – a Coppa Italiát: az első találkozón a rómaiak játszottak jobban, de ezzel együtt vendégsiker született, míg három nappal később, a 2005. június 15-i visszavágón már egyértelműen kijött a két fél közötti tudáskülönbség.
Mancini együttese ugyan roppant tartalékos volt (hiányzott többek között Adriano, Christian Vieri, Álvaro Recoba, Javier Zanetti, Cambiasso), ám a Roma így sem tudott mit kezdeni a fekete-kékekkel.
Már az első félidőben érezni lehetett, hogy a fővárosiakban nincs erő a hátrány ledolgozására, ráadásul nem sokkal a fordulást követően Szinisa Mihajlovics egy remekbe szabott – igaz, a kapus által is besegített – szabadrúgással végleg eldöntötte a párharc sorsát. Leandro Cufré kiállítása pedig azt „segítette elő", hogy a „farkasok" szerzett gól nélkül zárják a finálé száznyolcvan percét.
A vesztesek nevében az idény végén leköszönő tréner, Bruno Conti értékelt: „Máshogy akartuk lejátszani ezt a meccset, de nem sikerült. Én a második félidő elejéig bíztam a fiúkban, ám a gól elvágta a reményt. Nemcsak Totti és Cassano játszott rosszul, hanem az egész csapat."
A másik oldalon a rekordra törő Mancini – aki élete során kilencedszer emelhette a magasba ezt a trófeát: hatszor játékosként (négyszer a Sampdoriával, kétszer a Lazióval), háromszor pedig edzőként (a Fiorentinával, a Lazióval és ezúttal az Interrel) – nem fukarkodott a nagy szavakkal: „Ezt a sikert Moratti elnök úrnak ajánlom, és persze a csodálatos szurkolóinknak. Remélem, hogy a ma esti siker egy hosszú sorozat első diadala csupán."
Ami akkor még csak egy ünnepélyes óhaj volt, utóbb valósággá vált: az Inter legközelebb megvédte a címét, majd miután a sorozatban négy, Roma elleni döntő második két felvonását elbukta a gárda, később (immár a 2008-ban továbbálló tréner nélkül) még kétszer nyert – ebből első alkalommal „természetesen" ismét a sokáig állandó legnagyobb vetélytársul szegődő fővárosiak ellen.
Ennél azonban sokkal fontosabb volt a klub életében, hogy az áttörést hozó 2005-ös kupagyőzelem utáni idényben már bajnok is lett – noha ekkor még csak a Juventus bundabotrány miatti adminisztratív trónfosztása révén –, és aztán még négyszer. A 2010-ben záruló ötös széria végét pedig Bajnokok Ligája-diadallal koronázta meg!
Mostanság megint nem kell olyan gyakran rendezgetni a vitrint, mindenestre az azóta már a Manchester Citynél dolgozó – és Angliában is trófeákat gyűjtögető... – Roberto Mancini hét évvel ezelőtti szavai kivételt jelentenek a futballban tevékenykedők sablonos nyilatkozatai és fogadkozásai sorában: nem azért, mert valami eredetit mondott volna, hanem mert ez esetben tényleg pont úgy történt minden, ahogy annak idején remélte és megfogalmazta...